A zene már túlharsogta a Balaton-felvidéki falu fái alatti kerti pavilon díszeit, amikor Eszter meglátta a tálcát a kezében. Selyemtapintású, púderrózsaszín ruhája ujján ott virított a porszem, amelyet a murvai útról felvert a fotós mercije, de most nem a ruhájával kellett törődnie.
Péter, a férje – vagyis az a férfi, aki alig egy órája mondta ki a boldogító igent a roskadozó virágkapu alatt – épp a nagynénjével koccintott a boros hordóból rögtönzött asztalnál, amikor Zsófi, Péter húga elébe vágott. Zsófi a feszességre gyúró, aranyszállal átszőtt, smaragdzöld ruhájában úgy állt meg Eszter előtt, mint egy kiskirálynő, aki leteszteli a cselédséget.
– Hé, te! Eszter, ugye? – csicseregte Zsófi olyan hangon, amitől a közeli pultnál álló pincér is összerezzent, pedig ő már mindent látott. – Hoznál még egy pohár hideg szódát a bácsikámnak?
De mondom, hideget, ne olyan langyosat, mint az előző volt. Tudod te ezt, jobb helyeken a személyzettől elvárják, hogy ne bámuljon ki a fejéből, míg a család ünnepel.
A levegő egy pillanatra megfagyott a diófa árnyékában. A cigarettaszünetet tartó zenészek is abbahagyták a nevetést; az egyik harmonikás, egy idős, kopaszodó bácsi a levegőben tartotta a kezét, és némán nézte a fiatalokat.
Eszter érezte, hogy a tarkóján végigfut a forróság, nem a júliusi nap miatt, hanem abból a mély, fojtogató megaláztatásból, ami úgy öntötte el a mellkasát, mint a mérgezett bor.
Nem volt ő senki cselédje; három évig dolgozott egy budapesti reklámügynökségnél művészeti vezetőként, mire Péterrel összehozná a sors a Badacsonyörs körüli borászati projekteken.
De Zsófi sosem bocsátotta meg neki, hogy egy vidéki, szerényebb családból származó lány vette el a „család büszkeségét”, a veszprémi ügyvédi iroda ifjú reménységét.
Eszter már nyitotta volna a száját, hogy valami fanyar, de határozott választ adjon – talán azt, hogy a szódát a pincértől kérje meg –, amikor megcsikordult a mikrofon a dj-pultnál.
Péter lépett a mikrofonhoz. Az arca furcsán megfeszült, a homlokán apró verejtékcseppek csillogtak a lemenő nap fényében. Nem mosolygott. Az a széles, megnyerő ügyvédi mosoly, amivel reggel óta bájolgatott a násznépnek, teljesen eltűnt az arcáról. Kezében a telefonját tartotta, a képernyő még világított.
– Mielőtt bárki bármit mondana, vagy mielőtt a kedves húgom, Zsófi még egy pohár italt rendelne a feleségemtől… – kezdte Péter halkan, de a hangszórók miatt mégis mindenki tisztán hallotta a szavait a sátor minden sarkában. – Kérlek benneteket, figyeljetek egy pillanatra.
Van itt egy hanganyag, amit tegnap este vettem fel, teljesen véletlenül, amikor Zsófi a menyasszonyi szobában beszélgetett a barátnőjével a jövőbeni terveiről. Azt hitték, senki sem hallja. Hallgassuk csak meg együtt, mielőtt elkezdenünk a vacsorát.
⬇️ Продолжение уже ждёт вас в первом комментарии.
A hangszórókból azonnal felhangzott Zsófi éles, jellegzetes hangja, amely betöltötte a fásult udvart. „…hát persze, hogy nem veszem komolyan ezt a senkiházi Esztert!
Csak addig kell a Péternek, amíg megkapjuk a telekkönyvi kivonatot a balatoni nyaralóról, aztán megmutatjuk neki, hol a helye. Olyan lesz a háznál, mint egy bejárónő, meglátod, még a cipőmet is le kell húznia, mire vége a lagzinak…”
A sátorban olyan csend lett, hogy a szélben susogó levelek nesze is tisztán hallatszott. Zsófi arca a smaragdzöld ruha gallérja alatt hirtelen olyan hamuszürkévé vált, mint az út pora. Péter pedig lassan letette a telefont az asztalra, odalépett Eszterhez, átfogta a derekát, és némán a szemébe nézett, miközben a násznép döbbenten meredt magatehetetlenül egymásra.