Korán keltem, és elhatároztam, hogy meglepem Mirát egy különleges reggelivel. A frissen főzött kávé illata betöltötte a kis lakásunkat, miközben éppen a palacsintatésztát készítettem el. Már az első gőzölgő, aranyszínű palacsinta a tányéron volt, amikor Mira álmosan belépett a konyhába, és hátulról átölelt. Megfordultam, és homlokon csókoltam.
Leültünk a padlóra, ahol a napsugarak átsütöttek a vasrácson. Mira szirupot öntött a magas palacsintahalomra, én pedig töltöttem magamnak egy kávét. Nevetgéltünk, és a hétvégi terveinkről beszélgettünk, egy olyan csendes pillanatban, amely rádöbbentett, mennyire szeretem őt. De a csend nem tartott sokáig.
Másnap reggel korán csörgött a telefonja. Gabriel, a főnöke hívta, hogy megkérje, azonnal helyettesítsen valakit. Mira felsóhajtott, beleegyezett, és sietett a munkahelyére. De ez a hívás nem volt egyedi. Minden reggel újabb „sürgős” hívás érkezett, és Mira egyre inkább elmerült a munkában.
Ahogy teltek a hetek, Mira egyre fáradtabb lett. A szeme körül mélyültek a sötét karikák, és az alvása egyre kevésbé pihentetett. Próbáltam mindenben támogatni őt, de a stressz egyre nehezebbé tette a helyzetet. Végül úgy döntöttem, beszélek vele: „Ennek véget kell vetni, Mira. Nem mehet ez így tovább.”
Mira megvonta a vállát. „De nem tudtam tovább ránézni. Egyik este pedig jött egy ötlet. Miért ne hívnád fel Gabrielt az éjszaka közepén?”