Eleinte azt gondoltam, hogy valami meglepetés a férjemtől, de abban a pillanatban ő nyugodtan feküdt a kanapén és tévét nézett. A reakciója aggasztott, később pedig teljesen sokkolt — kiderült, hogy a pénz egyáltalán nem tőle származik.
Aztán üzenetet kaptam, és minden a helyére került.
Először egy furcsa értesítés érkezett.
Megnyitottam — egy elég nagy összeg érkezett a számlámra egy ismeretlen kártyáról.
Azonnal kérdések merültek fel: ki küldte, és miért?
Ráadásul március 8-a előestéje volt.
Szergej, a férjem, közben nyugodtan görgette a híreket a kanapén fekve.
Reggel üzleti útra készült.
— Szergej? — mutattam a telefonomat. — Nézd, valami furcsa utalás.
Nem tudod, kitől jött?
Láttam, hogy kissé ideges lett. Gyorsan lapozgatni kezdett a tabletjén, anélkül hogy elolvasta volna bármit.
Aztán mégis kinyújtotta a kezét:
— Add ide.
Odaadtam.
Nézte a képernyőt, még jobban összevonta a szemöldökét, sötétebb lett az arca. Formálisan ellenőrizte a kártyaszámot, majd visszaadta a telefont.
— Nem — rázta a fejét. — Fogalmam sincs.
— Valószínűleg csalók.
— Akkor nem költök belőle semmit — mondtam. — Holnap felhívom a bankot.
— Várj! — hirtelen mellém ült és átkarolta a vállam. — Miért aggódsz most?
Fáradt vagy a munkától, pihenj.
Holnap kiderítjük.
Az utóbbi időben amúgy is távolság volt köztünk — nappal és éjjel.
Ezért a hirtelen gondoskodása gyanús lett.
De úgy döntöttem, hogy reggelig nem foglalkozom vele.
Másnap viszont még furcsább lett minden.
Szergej hirtelen bejelentette, hogy vett nekem egy utazást — egy kis hétvégi kiruccanást, állítólag az ünnep tiszteletére.
Őszintén mondtam, hogy nem akarok menni, más terveim vannak.
Erre rögtön elkezdett rám nyomást gyakorolni.
— Miért nem készülsz?
Hiszen dél előtt indul a vonat.
— Át kellett foglalnom a jegyeket — válaszolta, és zavaros magyarázatba kezdett.
Elutasítottam az utat.
Ő a telefonjához ragadt, és majdnem egy órán át le sem tette.
Az arcán látszott, hogy dühös, és valakivel hevesen üzenget.
Nyilvánvalóan feszült beszélgetés zajlott.
Nem kérdeztem semmit.
Aztán jött egy újabb értesítés a Facebookon — egy Olga nevű nőtől.
A levél szó szerint ez volt:
„Szia, Marina, Szergej szerető felesége ír!
Elegem lett ebből az egészből, és őszintén elmondom — a pénzt én utaltam.
Azt hittem, megérted, mi történik, de kiderült, hogy nem vagy olyan okos, mint gondoltam.
Szergej történetei alapján te nem vagy valami jó ember.
Ezért egyenesen megmondom.
Egyedül akartam eljönni, mert az üzleti útja elmaradt.
Úgy tűnik, te is visszautasítottad az utazást.
Néhány órán belül ott leszek, és a nyaralás helyett egy olyan utazás vár rád, ahonnan nincs visszaút a mi életünkből.” Ebben az egész történetben csak egy dolog adott némi vigaszt: a lakás az én nevemen volt, az autó pedig apámén.
Így ez a „házasságnak” nevezett félreértés, ami három évig tartott, elérte a logikus végét.
Aztán azon kaptam magam, hogy számolni kezdek: vajon hányszor ment „üzleti útra”?
Legalább tízszer csak az utóbbi évben.
És akkor értettem meg végleg, mennyire naiv voltam.