Összevesztünk a szomszédasszonyommal a közös lépcsőházban álló karácsonyfa miatt. A fia szó nélkül az ajtóm elé húzta a fát: „Anya, elég volt! Ő egész decemberben azt hitte, hogy a férje teszi az ajándékokat a fa alá.”

by zuzustory1303
330 views
– Ha még egyszer hozzányúl a karácsonyfámhoz, esküszöm, kihívom a rendőrséget!

Ezt ordította a szomszédasszonyom december huszonharmadikán, este fél nyolckor, miközben olyan erővel rántotta vissza a fenyőfát, hogy három piros gömb leesett róla, és szétgurult a lépcsőház kövén.

– Akkor hívja! – vágtam vissza. – Legalább valaki végre elmagyarázza magának, hogy a közös folyosó nem a saját nappalija!

A fa kettőnk között állt. Én a törzsét fogtam, ő az egyik vastagabb ágát. A fényfüzér a csuklómra tekeredett, a kabátom ujja beleakadt egy aranyszínű díszbe.

A harmadik emeleten kinyílt egy ajtó.

– Mi ez a cirkusz már megint? – szólt le valaki.

Nem válaszoltunk.

A szomszédasszonyom, Bognár Ilona, hetvenegy éves volt, de abban a pillanatban olyan erővel kapaszkodott a fába, mintha az egész élete múlna rajta.

– Maga mindent tönkretesz! – kiabálta. – Még a karácsonyt is!

– Én? Maga állította a fát közvetlenül az ajtóm elé!

– Mert ott van helye!

– Nem tudok tőle rendesen kijönni!

Ekkor léptek hallatszottak a lépcsőn.

Egy negyvenes éveiben járó férfi jelent meg, kezében két bevásárlószatyorral. Sötétkék kabátot viselt, és olyan arckifejezéssel nézett ránk, mintha pontosan tudná, milyen jelenetbe érkezett.

– Anya! – szólalt meg.

Ilona azonnal elengedte az ágat.

– Gergő, végre itt vagy! Nézd meg, mit művel ez az asszony!

A férfi letette a szatyrokat.

Egyetlen szót sem szólt.

Megfogta a fa talpát, óvatosan megemelte, és az egészet áthúzta a folyosó másik oldalára, közvetlenül az én ajtóm mellé.

Aztán az anyjára nézett.

– Anya, elég volt.

Ilona döbbenten meredt rá.

– Tessék?

Gergő a fa alá pillantott, ahol egy kék szalaggal átkötött doboz hevert.

– Ő egész decemberben azt hitte, hogy a férje teszi ide az ajándékokat.

Egy pillanatra megszűnt körülöttem minden zaj.

A lépcsőházban csak a fényfüzér apró kapcsolójának kattanását lehetett hallani.

– Honnan tudja ezt? – kérdeztem halkan.

Gergő rám nézett.

– Mert én tettem oda őket.

És akkor olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam.

Ilona elsírta magát.

A nevem Varga Eszter, negyvennyolc éves vagyok, és Székesfehérváron élek, egy régi, négyszintes társasház második emeletén.

A férjemmel, Tamással huszonkét éve házasodtunk össze.

Két gyermekünk van. A lányunk, Luca, Budapesten tanul az egyetemen, a fiunk, Máté, pedig Győrben dolgozik egy autóipari cégnél.

Amikor a gyerekek elköltöztek, a lakásunk hirtelen túl nagynak és túl csendesnek tűnt.

Tamás villanyszerelőként dolgozott egy nagyobb vállalatnál. Gyakran vállalt vidéki munkákat, és decemberben különösen sokat volt távol.

Én egy könyvelőirodában dolgoztam.

Nem volt rossz házasságunk.

Legalábbis sokáig ezt gondoltam.

Az utóbbi években azonban valami megváltozott.

Tamás egyre kevesebbet beszélt.

Reggel korán elment, este fáradtan érkezett haza. Megvacsorázott, bekapcsolta a televíziót, aztán elaludt a kanapén.

Ha megkérdeztem, mi bántja, mindig ugyanazt felelte:

– Semmi különös, Eszter. Csak sok a munka.

Én pedig elfogadtam.

Talán túlságosan is könnyen.

November végén Tamás bejelentette, hogy december első három hetében több vidéki munkán is részt kell vennie.

– Karácsonyra biztosan itthon leszek – ígérte.

– Szentestére?

– Természetesen.

Nem kérdeztem többet.

December másodikán, amikor hazaértem a munkából, egy feldíszített műfenyőt találtam a második emeleti folyosón.

Körülbelül másfél méter magas volt. Piros és arany gömbök lógtak rajta, a tetején ezüst csillag ragyogott.

A fa közvetlenül Ilona ajtaja mellett állt, de az ágai már akkor is belógtak a közlekedőbe.

Ilona éppen a fényfüzért igazgatta.

– Jó estét, Eszterkém! – köszönt vidáman. – Na, mit szól hozzá?

– Nagyon szép – mondtam. – Csak nem lesz útban?

Az arca azonnal megváltozott.

– Ugyan már! Évtizedek óta itt lakom. Régen minden karácsonykor volt fa a lépcsőházban.

– Értem, de a folyosó elég keskeny.

– Maga mindig talál valamit, amibe bele lehet kötni.

Nem akartam veszekedni.

Bementem a lakásba.

Ilonával sosem volt könnyű a kapcsolatunk.

Mióta a férje, Bognár László öt évvel korábban meghalt, egyedül élt. Szerette ellenőrizni, ki mikor érkezik haza, ki hagyja nyitva a lépcsőházi ablakot, és ki nem söpri fel maga után a lehullott leveleket.

A közös képviselővel rendszeresen vitatkozott.

Egyszer még azt is szóvá tette, hogy túl sokáig szellőztetem a lakásomat.

Ennek ellenére néha egészen kedves tudott lenni.

Amikor két évvel korábban eltörtem a bokámat, háromszor is hozott nekem ebédet.

Éppen ezért nem értettem, miért vált számára ennyire fontossá az a karácsonyfa.

December ötödikén egy apró csomagot találtam alatta.

A nevem állt rajta.

„Eszternek.”

Kézzel írt, egyszerű fehér kártya volt.

A dobozban egy üveg levendulás kézkrém lapult.

Elmosolyodtam.

Tamás tudta, hogy télen mindig kiszárad a kezem.

Aznap este felhívtam.

– Köszönöm a meglepetést.

– Milyen meglepetést? – kérdezte.

– A kézkrémet.

Néhány másodpercig hallgatott.

– Ja, igen. Örülök, hogy tetszik.

A hangja furcsa volt.

Azt hittem, csak fáradt.

Két nappal később újabb ajándék jelent meg a fa alatt.

Egy könyv.

Egy kortárs magyar regény, amelyről néhány héttel korábban beszéltem Tamásnak.

Aztán egy kis doboz bonbon.

Majd egy pár puha, bordó zokni.

Nem voltak drága dolgok.

De mindegyik olyan volt, mintha valaki figyelmesen meghallgatta volna az apró megjegyzéseimet.

Egy este, miközben a könyvet lapozgattam, könnyek szöktek a szemembe.

Arra gondoltam, hogy Tamás talán mégsem távolodott el tőlem annyira, mint hittem.

Talán csak nehezen beszél az érzéseiről.

És most így próbál közelebb kerülni hozzám.

December tizedikén azonban Ilona áthúzta a fát az én ajtóm elé.

Amikor rákérdeztem, miért, azt mondta:

– Ott jobb a konnektor.

– De az én ajtóm kifelé nyílik.

– Akkor óvatosabban nyissa ki.

– Ilona néni, ez nem megoldás.

– Maga csak azért panaszkodik, mert nem szereti a karácsonyt.

Ez különösen rosszul esett.

Én szerettem a karácsonyt.

Csak éppen az utóbbi években egyre nehezebb volt megteremteni azt a meghittséget, amelyre gyerekkoromból emlékeztem.

A következő napokban a fa szinte mindennapos vitatémává vált.

Ilona minden reggel megigazította.

Én minden este arrébb húztam néhány centiméterrel, hogy rendesen ki tudjak lépni.

Ő másnap visszatolta.

Egyszer egy papírt ragasztott a talpára:

„KÉREM, NE MOZGASSÁK!”

Másnap a közös képviselőnek írtam.

Ő azt válaszolta, hogy a menekülési útvonalat szabadon kell hagyni, és megpróbál beszélni Ilonával.

A beszélgetés után a szomszédasszonyom két napig nem köszönt.

De az ajándékok továbbra is megjelentek.

December tizenötödikén egy kis fémdobozt találtam a fa alatt.

Benne hat darab házi mézeskalács volt.

Pontosan olyan, amilyet a nagymamám készített.

A dobozhoz egy rövid üzenetet mellékeltek:

„Remélem, ma is jut időd egy csésze teára.”

A kézírás nem hasonlított Tamáséra.

De azt gondoltam, talán a boltban írták a kártyát.

Aznap este újra felhívtam a férjemet.

– Tamás, tényleg nagyon kedves vagy mostanában.

– Miért mondod ezt?

– Az ajándékok miatt.

Hallottam, hogy nagyot sóhajt.

– Eszter, majd otthon beszélünk, jó?

– Miért? Valami baj van?

– Nincs. Csak most nem alkalmas.

Letette.

Hosszú ideig ültem a konyhában a telefonnal a kezemben.

Valami nem stimmelt.

És másnap reggel még furcsább dolog történt.

Ilona a fa mellett állt, és egy kék szalaggal átkötött dobozt tartott a kezében.

Amikor meglátott, gyorsan a háta mögé rejtette.

– Jó reggelt – mondtam.

– Jó reggelt.

– Az nekem szól?

– Micsoda?

– A doboz.

Az arca elvörösödött.

– Nem minden magáról szól, Eszter.

Aztán bevitte a lakásába.

Aznap délután Gergővel, Ilona fiával találkoztam a lépcsőházban.

Éppen egy nagy bevásárlószatyrot cipelt.

– Jó napot, Eszter! – köszönt.

– Szervusz, Gergő.

Ritkán láttam őt.

Budapesten dolgozott egy építészeti irodában, és általában hétvégenként látogatta meg az édesanyját.

– Anyuval minden rendben? – kérdezte.

Meglepődtem.

– Miért ne lenne?

Habozott.

– Mostanában elég ideges.

Keserűen elmosolyodtam.

– A karácsonyfa miatt biztosan.

Gergő tekintete egy pillanatra a fára siklott.

Aztán rám nézett.

– Eszter, kérdezhetek valamit?

– Persze.

– A férje tud ezekről a csomagokról?

Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom.

– Miféle csomagokról?

Gergő nem válaszolt azonnal.

És ekkor Ilona ajtaja hirtelen kinyílt.

– Gergő! Gyere már be! Kihűl a leves!

A férfi még egy pillanatig rám nézett.

– Majd beszélünk – mondta halkan.

De azon az estén már nem beszéltünk.

🎁 Ki készítette valójában a karácsonyfa alá kerülő ajándékokat, és miért próbálta Ilona eltitkolni? A történet legmeglepőbb része az első hozzászólásban vár. 🕯️

December huszadikán Tamás hazajött.

Nem váratlanul.

Előző este üzent, hogy a munkája hamarabb véget ért.

Amikor belépett a lakásba, megölelt.

Én pedig valami olyasmit éreztem, amit már régen nem.

Reményt.

Vacsora közben megkérdeztem:

– Tényleg te vetted az összes ajándékot?

Tamás letette a villáját.

– Milyen ajándékokat?

– Amiket egész decemberben a fa alatt találtam.

Sokáig hallgatott.

Aztán azt mondta:

– Eszter, nem én voltam.

Úgy éreztem, mintha valaki kihúzta volna alólam a széket.

– De amikor megköszöntem a kézkrémet, azt mondtad, örülsz, hogy tetszik.

– Tudom.

– Miért?

– Mert azt hittem, valami apróságra gondolsz, amit korábban vettem neked. Nem akartam hülyének tűnni.

A szemébe néztem.

– És amikor másodszor is szóba hoztam?

Lesütötte a tekintetét.

– Akkor már tudtam, hogy valami félreértés történt.

– Mégsem mondtad el.

– Nem.

Felálltam az asztaltól.

– Tudod, milyen boldog voltam?

– Eszter…

– Azt hittem, végre észrevetted, hogy hónapok óta alig beszélgetünk.

Tamás az arcába temette a kezét.

– Tudom, hogy eltávolodtunk egymástól.

– Akkor miért nem teszel ellene semmit?

Erre nem tudott válaszolni.

Aznap éjjel sokáig beszélgettünk.

Nem volt nagy veszekedés.

Talán éppen ezért fájt annyira.

Tamás bevallotta, hogy az utóbbi hónapokban nemcsak a munka fárasztotta ki.

A munkahelyén átszervezés zajlott, és attól tartott, elveszítheti az állását.

Nem akart aggasztani.

Én pedig elmondtam neki, mennyire egyedül éreztem magam.

– Nem az ajándékok hiányoztak – mondtam. – Hanem az, hogy valaki gondoljon rám.

Tamás sokáig hallgatott.

Aztán megfogta a kezem.

– Sajnálom.

Nem oldott meg mindent.

De legalább végre beszélgettünk.

Másnap megkérdeztem Ilonát, tudja-e, ki teszi a csomagokat a fa alá.

Úgy nézett rám, mintha megsértettem volna.

– Miért kérdezget engem?

– Mert a fa a maga tulajdona.

– Attól még nem figyelek mindenkit, aki elmegy mellette!

– Nem is ezt mondtam.

– Akkor hagyjon békén!

Becsukta az ajtót.

December huszonharmadikán délután a közös képviselő újabb üzenetet küldött.

Azt írta, hogy a folyosón álló fát el kell távolítani az útból.

Amikor hazaértem, a fenyő még mindig az ajtóm előtt állt.

Az egyik ága hozzáért a kilincshez.

Óvatosan arrébb húztam.

Ilona azonnal kilépett a lakásából.

– Már megint mit csinál?

– Helyet csinálok, hogy ki tudjak menni.

– Ne nyúljon hozzá!

– Ilona néni, ezt már megbeszéltük.

– Semmit sem beszéltünk meg!

Megragadta a fát.

Én a talpát fogtam.

A következő pillanatban már mindketten húztuk.

Nem ütöttük meg egymást, de a lökdösődés közben Ilona meglökte a vállamat, én pedig ösztönösen visszatartottam a kezét.

A díszek leestek.

A fényfüzér összegabalyodott.

És akkor érkezett meg Gergő.

Amikor meghallotta, min veszekszünk, letette a szatyrokat, megfogta a fát, és óvatosan az ajtóm mellé húzta.

– Anya, elég volt.

Ilona remegő hangon válaszolt:

– Gergő, te nem érted…

– De igen. Pontosan értem.

Aztán kimondta azt a mondatot, amely mindent megváltoztatott.

– Eszter egész decemberben azt hitte, hogy a férje teszi ide az ajándékokat.

Megdermedtem.

– Honnan tudod?

Gergő rám nézett.

– Mert én tettem oda őket.

Ilona sírni kezdett.

Én pedig csak álltam a lépcsőház közepén.

– Te? – kérdeztem.

Gergő bólintott.

– Igen. De nem úgy, ahogy most gondolod.

– Akkor hogyan?

Ilona hirtelen megszólalt:

– Ne mondd el!

A fia ránézett.

– Anya, ezt már nem lehet tovább titkolni.

A szomszédasszonyom a falnak támaszkodott.

Gergő odalépett hozzá.

– Gyere, üljünk le.

Végül mindhárman bementünk Ilona lakásába.

A nappaliban régi családi fényképek sorakoztak a komódon. Az egyik képen Ilona a férjével állt egy karácsonyfa mellett, valamikor a kilencvenes években.

Gergő megvárta, amíg az anyja leül.

Aztán hozzám fordult.

– November végén anyu talált valamit a régi iratai között.

Ilona lehajtotta a fejét.

– Gergő…

– Hadd mondjam el.

A férfi elővett egy megsárgult borítékot a kabátja belső zsebéből.

– Ezt a levelet az apám írta, néhány hónappal a halála előtt.

A borítékon Ilona neve állt.

Gergő folytatta:

– Apám akkor már tudta, hogy súlyos beteg. Karácsony előtt azt tervezte, hogy meglepetéseket készít anyunak. Minden nap egy apróságot.

Ilona a szemét törölgette.

– De nem volt rá ideje – suttogta.

– Igen – mondta Gergő. – A következő évben már nem élt.

Nem tudtam, mit mondjak.

A férfi elővett egy összehajtott papírt.

– Anyu most találta meg a listáját. Rajta volt, hogy milyen apróságokat szeretett volna venni neki.

Lassan végigfutottam a sorokon.

Kézkrém.

Könyv.

Csokoládé.

Meleg zokni.

Mézeskalács.

A szívem hevesebben kezdett verni.

– Ezek ugyanazok…

Gergő bólintott.

– Igen.

– De miért kaptam meg én?

Ilona ekkor felemelte a fejét.

– Mert nem bírtam volna magamnak megvenni őket.

A hangja alig volt hallható.

– Amikor megtaláltam a listát, először arra gondoltam, hogy megvalósítom Laci tervét. Aztán rájöttem, hogy az egész csak még jobban fájna.

Gergő folytatta:

– Anyu azt mondta, szeretné, ha valaki más átélhetné azt az örömöt, amit ő már nem kaphatott meg.

– De miért pont én? – kérdeztem.

Ilona rám nézett.

– Mert hallottam, amikor novemberben a telefonon beszélt a lányával.

Meglepődtem.

– Mit hallott?

– Azt mondta, hogy az ünnepek már nem olyanok, mint régen. Hogy a férje folyton dolgozik, és maga néha úgy érzi, senki sem veszi észre.

Emlékeztem arra a beszélgetésre.

A folyosón álltam, amikor Luca felhívott.

Nem tudtam, hogy Ilona hallotta.

– Nem akartam hallgatózni – mondta gyorsan. – Csak éppen kint voltam.

Gergő leült mellém.

– Anyu megkért, hogy segítsek beszerezni az ajándékokat. Aztán azt találta ki, hogy feldíszítjük a lépcsőházat, és a csomagokat a fa alá tesszük.

– De miért nem írták rá, hogy kitől vannak?

Ilona zavartan a kezét tördelte.

– Mert nem akartam, hogy azt higgye, sajnálom magát.

– És amikor azt hittem, hogy a férjemtől kaptam őket?

Gergő sóhajtott.

– Erről csak később tudtunk meg.

– Hogyan?

– Tamás egyszer felhívott. Azt kérdezte, tudom-e, ki teszi a csomagokat a fa alá.

Meglepődtem.

– Tamás beszélt veled?

– Igen. December tizenhatodikán. Azt mondta, hogy félreértés történt, és nem tudja, hogyan mondja el neked.

A szemem megtelt könnyel.

– És te mit mondtál neki?

– Hogy mondja el az igazat.

Ilona halkan közbeszólt:

– Én kértem Gergőt, hogy ne beszéljen róla senkinek.

– Miért?

– Mert szégyelltem magam.

Nem értettem.

– Mit szégyellt?

– Hogy ennyi év után is ennyire hiányzik a férjem. Hogy egy öregasszony karácsonyi ajándékokat vásárol egy szomszédnak, mert nem tud mit kezdeni a saját magányával.

Sokáig csendben ültünk.

Aztán eszembe jutott valami.

– És miért húzta mindig az ajtóm elé a fát?

Ilona keserűen elmosolyodott.

– Mert azt akartam, hogy biztosan észrevegye az ajándékokat.

Gergő megrázta a fejét.

– Anya, ezt azért jobban is kitalálhattad volna.

– Tudom – suttogta Ilona.

Aztán hozzám fordult.

– Nem akartam útban lenni. Csak… amikor láttam, hogy mosolyogva veszi fel a csomagokat, olyan volt, mintha egy kicsit megint lenne értelme a decembernek.

Nem tudtam megszólalni.

Egész hónapban azt hittem, Ilona egyszerűen makacs és rosszindulatú.

Közben ő a saját fájdalmából próbált valami kedveset teremteni.

Persze ettől még nem lett rendben, hogy elállta a kijáratot, vagy hogy napokig veszekedtünk.

De hirtelen megértettem, miért ragaszkodott annyira ahhoz a fához.

Gergő felállt.

– Most pedig csinálunk valamit, amihez már december elején is több eszünk lehetett volna.

– Mit? – kérdeztem.

– Átvisszük a fát a földszinti közös helyiségbe. Ott nem akadályoz senkit.

Ilona tiltakozni akart.

Aztán csak bólintott.

– Rendben.

Gergő segítségével levittük a fát.

A földszinti helyiségben régebben babakocsikat tároltak, de már évek óta szinte üresen állt. A közös képviselő korábban megengedte, hogy ünnepi díszeket helyezzenek el ott, ha a közlekedés szabad marad.

A fát az ablak mellé állítottuk.

Ilona lassan megigazította az ezüst csillagot.

– Laci mindig ferdén tette fel – mondta halkan.

Gergő elmosolyodott.

– Mert sosem találta meg a létrát.

Ilona felnevetett.

Az a nevetés egészen más volt, mint amilyet addig hallottam tőle.

Nem éles.

Nem gúnyos.

Hanem meleg és szomorú egyszerre.

Amikor visszaértünk a második emeletre, Gergő a kezembe adott egy utolsó csomagot.

A kék szalaggal átkötött dobozt.

– Ezt még oda akartuk tenni a fa alá.

– Mi van benne?

– Nézd meg.

Kibontottam.

Egy kis kerámia karácsonyfadísz volt, rajta két apró madárral.

Alatta egy összehajtott papírlap.

Nem Gergő kézírásával.

Hanem Ilonáéval.

„Nem tudom, milyen volt az idei éved, Eszter. De remélem, hogy karácsonykor legalább egyszer úgy érzed majd, valaki gondolt rád.”

A könnyek végigfolytak az arcomon.

Ilona zavartan nézett rám.

– Ugye nem haragszik?

Megráztam a fejem.

– Nem. De azt hiszem, mindketten nagyon rosszul csináltunk néhány dolgot.

– Igen – mondta.

Aztán váratlanul megfogta a kezem.

– Boldog karácsonyt, Eszter.

– Magának is, Ilona néni.

Amikor beléptem a lakásba, Tamás a konyhában állt.

Éppen burgonyát hámozott.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte.

Leültem az asztalhoz.

– Ilonánál.

Tamás letette a kést.

– Mi történt?

Elmeséltem mindent.

A levelet.

A régi ajándéklistát.

A karácsonyfát.

Ilona férjét.

Tamás sokáig hallgatott.

Aztán azt mondta:

– Beszélnünk kell valamiről.

Megijedtem.

– Miről?

Leült velem szemben.

– Amikor megtudtam, hogy valaki ajándékokat tesz a fa alá, először féltékeny lettem.

Meglepődtem.

– Féltékeny?

– Igen. Arra gondoltam, hogy talán valaki más figyel rád úgy, ahogy nekem kellett volna.

Nem válaszoltam.

– Aztán amikor Gergő elmondta, hogy az édesanyja áll mögötte, megkönnyebbültem. De közben nagyon szégyelltem magam.

– Miért?

– Mert egy idős szomszédasszony jobban észrevette, hogy magányos vagy, mint én.

Ez a mondat jobban megérintett, mint bármilyen drága ajándék.

Tamás megfogta a kezem.

– Nem akarom, hogy így éljünk tovább.

– Én sem.

– Tudom, hogy nem lehet mindent egyetlen beszélgetéssel rendbe hozni.

– Nem is kell.

– De szeretném, ha újra megtanulnánk figyelni egymásra.

Bólintottam.

Aznap este sokáig beszélgettünk.

Nemcsak a munkájáról és a félelmeiről.

Hanem arról is, hogy én mennyire egyedül éreztem magam az utóbbi időben.

És hogy ő sem volt boldog.

Csak egyikünk sem merte kimondani.

Szenteste Luca és Máté is hazajött.

Ilonát és Gergőt meghívtuk egy délutáni süteményezésre.

Ilona először tiltakozott.

– Nem akarok zavarni.

– Nem zavar – mondtam. – És most tényleg én hívom meg.

Gergő nevetett.

– Anya, ezt most fogadd el.

Ilona végül átjött.

Hozott egy tál bejglit, amelynek a mákos fele kissé megrepedt.

– Nem lett valami szép – mentegetőzött.

– A legfinomabb bejgli mindig megreped – jelentette ki Máté.

Mindenki nevetett.

Később Ilona a nappalinkban álló karácsonyfát nézegette.

A tekintete megakadt a két madarat ábrázoló kerámiadíszen.

– Feltette? – kérdezte meglepetten.

– Persze.

Közelebb lépett.

Óvatosan megérintette.

– Laci nagyon szerette a madarakat – mondta.

– Akkor jó helyen van.

Ilona rám mosolygott.

A következő hetekben lassan megváltozott a kapcsolatunk.

Nem lettünk egyik napról a másikra legjobb barátnők.

Ilona továbbra is szeretett megjegyzéseket tenni a lépcsőházi rendre.

Én pedig továbbra sem szerettem, ha valaki a közös folyosón tárolta a holmiját.

De már tudtunk beszélgetni.

Januárban egyszer átmentem hozzá, mert a konyhai csapja csöpögött.

Tamás megjavította.

Ilona cserébe hozott nekünk egy tál rakott krumplit.

Februárban együtt mentünk el a közeli piacra.

Márciusban meghívott egy kávéra.

A nappalijában megmutatta a régi fényképalbumokat.

Sok képen Laci szerepelt.

Az egyik fényképen a fiatal Ilona állt egy feldíszített karácsonyfa mellett, kezében egy kis dobozzal.

– Ezt az első közös karácsonyunkon kaptam tőle – mondta.

– Mi volt benne?

– Egy ezüst fülbevaló. Akkoriban nagyon kevés pénzünk volt.

Elmosolyodott.

– Azt mondta, azért választotta, mert a csillagokra emlékeztette.

Aztán hozzátette:

– Tudja, Eszter, nem az ajándékok hiányoznak a legjobban.

– Hanem?

– Az, hogy valaki tudta, mikor vagyok szomorú, még akkor is, amikor nem mondtam semmit.

Sokáig ültem mellette.

Akkor értettem meg igazán, mit jelentett számára az a decemberi ajándékozás.

Nem egyszerű jótékonykodás volt.

Hanem egy kísérlet arra, hogy továbbadjon valamit abból a szeretetből, amelyet a férjétől kapott.

Áprilisban Gergő felhívott.

– Eszter, szeretnék kérdezni valamit.

– Hallgatlak.

– Anyu azt mondja, hogy jövő karácsonykor is szeretne fát állítani a házban.

Felnevettem.

– Csak ne az ajtóm elé!

Gergő is nevetett.

– Pontosan ezt mondtam neki.

Aztán komolyabb lett.

– Arra gondoltunk, hogy megkérdezzük a lakókat, lenne-e kedvük közösen feldíszíteni a földszinti helyiséget.

– Ez jó ötlet.

– És esetleg gyűjthetnénk apró ajándékokat olyan időseknek, akik egyedül töltik az ünnepeket.

Elhallgattam.

– Ezt Ilona találta ki?

– Igen.

Mosolyogtam.

– Akkor számíthattok rám.

December elején valóban megvalósítottuk a tervet.

A társasház lakói közösen állítottak karácsonyfát a földszinten.

A közös képviselő segített megszervezni, hogy a fa biztonságos helyre kerüljön.

A gyerekek papírdíszeket készítettek.

Valaki fényfüzért hozott.

Mások süteményt.

Ilona a régi ezüst csillagot tette a fa tetejére.

Ezúttal nem veszekedtünk.

Sőt, amikor a fa kissé ferdén állt, ő maga szólt:

– Eszter, szerintem húzzuk egy kicsit arrébb. Nehogy útban legyen!

Mindketten nevetni kezdtünk.

A fa alá több kis csomag került.

Nem titokban.

Mindegyiken szerepelt, kinek szánták.

A társasházban élő idősek közül többen kaptak apró meglepetéseket.

Volt, aki teát.

Más könyvet.

Valaki egy kézzel kötött sálat.

Ilona minden ajándék mellé írt néhány kedves sort.

December huszonharmadikán este lementem a földszintre.

A fa alatt egyetlen kis csomag maradt.

Az én nevem állt rajta.

Meglepődtem.

Kibontottam.

Egy apró, fából készült csillag volt benne.

A hátuljára valaki ezt írta:

„Köszönöm, hogy tavaly nem engedted, hogy egyedül maradjak a karácsonyommal.”

Felnéztem.

Ilona a lépcsőfordulóban állt.

– Maga volt? – kérdeztem.

Bólintott.

– Gondoltam, egy utolsó ajándék még belefér.

Odamentem hozzá.

Megöleltem.

Nem mondtunk semmit.

Nem is volt rá szükség.

Amikor visszamentem a lakásba, Tamás a konyhában készítette a vacsorát.

A rádióban karácsonyi dalok szóltak.

Luca és Máté a nappaliban nevettek valamin.

Megálltam az ajtóban.

Tamás rám nézett.

– Minden rendben?

Elmosolyodtam.

– Igen.

– Hol voltál?

– A karácsonyfánál.

Nevetett.

– Csak nem veszekedtél megint Ilonával?

Megráztam a fejem.

– Nem. Most már egészen másért megyek oda.

Aznap este a kis facsillagot felakasztottam a saját karácsonyfánkra, közvetlenül a két madarat ábrázoló dísz mellé.

Tamás odalépett hozzám.

– Szép lett.

– Igen.

Átölelte a vállamat.

És ahogy ott álltunk, arra gondoltam, milyen különös az élet.

Egy évvel korábban majdnem összeverekedtünk a szomszédasszonyommal egy karácsonyfa miatt.

Azt hittem, rosszindulatból állította az ajtóm elé.

Ő pedig azt hitte, hogy azzal tesz jót, ha titokban ajándékokat hagy nekem.

Mindketten tévedtünk valamiben.

De mindketten tanultunk is belőle.

Én megtanultam, hogy a legmakacsabb ember mögött is lehet olyan fájdalom, amelyről semmit sem tudunk.

Ilona pedig megtanulta, hogy a szeretet nem jogosít fel arra, hogy mások helyett döntsünk.

Tamás és én is sokat változtunk.

Nem lett tökéletes a házasságunk.

Néha még mindig vitatkoztunk.

Néha ő túl sokat dolgozott, én pedig túl sok mindent tartottam magamban.

De már nem vártuk meg, amíg a hallgatás falat emel közénk.

És a legfontosabb az volt, hogy újra észrevettük egymást.

Mielőtt lefeküdtem volna, még egyszer megnéztem a két karácsonyfadíszt.

Az egyik két apró madarat ábrázolt.

A másik egy egyszerű facsillag volt.

Két jelentéktelennek tűnő tárgy.

Mégis egy egész történetet őriztek.

Egy idős asszony elveszített szerelmét.

Egy magányos decembert.

Egy félreértést.

Egy majdnem felborított karácsonyfát.

És azt a pillanatot, amikor valaki végre kimondta az igazságot.

Mert azon a decemberi estén nem az volt a legnagyobb meglepetés, hogy ki tette az ajándékokat a fa alá. Hanem az, hogy egy idegennek hitt ember észrevette a magányomat, miközben én addig észre sem vettem az övét.

Related Posts

This website uses cookies to improve your experience. We'll assume you're ok with this, but you can opt-out if you wish. Accept Read More

Privacy & Cookies Policy