— Önök hívták meg a vendégeket, akkor önök is etessék meg őket! — mondtam az anyósomnak, összeszedtem a tányérjaimat, és elmentem pihenni.
A nappaliban hirtelen olyan csend lett, hogy még az óra ketyegését is hallani lehetett.
Az anyósom, Éva, döbbenten nézett rám.
— Tessék?! Te most komolyan itt hagysz minket?
— Igen — feleltem nyugodtan. — Pontosan ezt teszem.
A férjem, Péter, az asztal másik végén ült, és úgy nézett rám, mintha valami elképesztő dolgot követtem volna el.
Pedig az egész este pontosan úgy zajlott, ahogy már évek óta.
Én főztem.
Én vásároltam be.
Én terítettem meg.
Én takarítottam.
És természetesen én szolgáltam ki mindenkit.
Aznap reggel Éva közölte velem, hogy este vendégeket hívott.
— Körülbelül tizenöt ember lesz — mondta olyan természetességgel, mintha azt kérte volna, hogy vegyek még egy kenyeret.
— Tizenöt?
— Igen. A rokonság és néhány barát. Ne aggódj, te nagyon ügyes vagy a konyhában.
Már akkor sejtettem, hogy valami nincs rendben.
— És ki fog főzni?
Éva rám mosolygott.
— Hát, te.
Péter pedig csak annyit mondott:
— Anya már mindenkinek megígérte, hogy finom vacsora lesz.
Nem akartam veszekedni.
Egész nap a konyhában álltam. Húsokat sütöttem, salátákat készítettem, köretet főztem, süteményt sütöttem, majd az egész lakást kitakarítottam.
Amikor a vendégek megérkeztek, már alig éreztem a lábamat.
Éva azonban még ekkor sem segített.
— Vera, hoznál még egy tálat?
— Vera, elfogyott a kenyér.
— Vera, tölts még bort!
Mindenki engem szólított.
Mintha nem is a család tagja lettem volna, hanem egy láthatatlan alkalmazott.
A vendégek közben jól érezték magukat. Nevették, beszélgettek, ettek.
Én pedig újra és újra visszamentem a konyhába.
Végül leültem egy percre.
Éva azonnal rám szólt:
— Miért ülsz? A vendégek még kérnek desszertet!
Felnéztem rá.
Abban a pillanatban valami megváltozott bennem.
Nem kiabáltam.
Nem sírtam.
Egyszerűen felálltam.
Bementem a konyhába, összeszedtem a saját tányéromat és az evőeszközömet, majd visszamentem az asztalhoz.
— Önök hívták meg a vendégeket — mondtam csendesen. — Akkor önök is etessék meg őket.
Éva arca elsápadt.
— De hát mit képzelsz magadról?
— Semmit. Csak elfáradtam.
Péter felállt.
— Vera, ezt most tényleg meg kell csinálnod?
Ránéztem.
— Péter, egész nap ezt csináltam.
— De ez csak egy családi vacsora!
— Nektek családi vacsora. Nekem egy egész napos műszak.
Nem vártam meg a válaszát.
Felmentem az emeletre, lezuhanyoztam, átöltöztem, és lefeküdtem.
Az ajtón keresztül még hallottam a vendégek zavart hangját.
Néhány perc múlva kopogtak.
Péter állt az ajtóban.
— Anya most teljesen kiborult.
— Sajnálom.
— Azt mondja, hogy te tönkretetted az estét.
Elmosolyodtam.
— Nem én hívtam meg őket.
Péter nem válaszolt.
Néhány másodperc múlva csak annyit mondott:
— Igazad van.
Másnap reggel a konyha úgy nézett ki, mintha vihar söpört volna végig rajta.
A mosatlan edények egymás hegyén-hátán álltak.
Éva fáradtan ült az asztalnál.
— Ezt mind neked kellett volna elintézned — mondta.
— Nem — feleltem. — Ezt annak kellett volna elintéznie, aki meghívta a vendégeket.
Péter ezúttal mellém állt.
— Anya, Vera nem a személyzetünk.
Éva ránézett, majd rám.
Hosszú csend következett.
Végül sóhajtott.
— Talán tényleg túl sokat vártam el tőled.
— Nem azzal van baj, hogy segítséget kérsz — mondtam. — Hanem azzal, hogy természetesnek veszed, hogy én mindent megcsinálok.
Éva bólintott.
Aznap először ő mosogatta el a tegnapi edényeket.
Én pedig nyugodtan megittam a reggeli kávémat.
Mert azon az estén megtanultam valamit:
A családot lehet szeretni úgy is, hogy közben nem engeded, hogy kihasználjanak.