«Csütörtökön elmegyünk a bankba, és hozzáférést adunk anyámnak a széfedhez» – mondta nyugodtan Oleg.
Dermedten néztem rá. A széfben az örökségemmel kapcsolatos fontos dokumentumokat és családi értéktárgyakat tartottam. A széf kizárólag az én nevemen volt, és Oleg ezt nagyon jól tudta.
– Megkérdeztél arról, hogy beleegyezem-e?
– Nem kell mindenből problémát csinálni. Család vagyunk – felelte. – Anyám a közelben lakik, és ha szükség lenne rá, tudna segíteni.
Csakhogy nem kérte ki a véleményemet. Már beszélt az anyjával, és azt is megmondta neki, hogy készítse elő az útlevelét.
– Hívd fel, és mondd meg neki, hogy ne készítsen elő semmit. Nem fogok neki hozzáférést adni. Két nappal később az anyósomnál jártam, amikor egy műanyag irattartót találtam előttem az asztalon.
– Előkészítettem mindent a bankhoz – mondta. – Oleg azt mondta, hogy már minden el van intézve.
Akkor megértettem, mit csinált.
Nem egyszerűen meg akart győzni. Először bevonta az anyját is, majd arra számított, hogy előtte kellemetlen lesz nemet mondanom.
– Én ebbe nem egyeztem bele – mondtam.
A sógornőm meglepetten nézett Olegre.
– Oleg, ha Natasa nem egyezett bele, miért mondtad anyának, hogy készítse elő a papírokat?
Nem tudott mit válaszolni.
Augusztus 6-án végül elmentünk a bankba, mert Oleg ragaszkodott hozzá, hogy személyesen is hallja a választ egy banki alkalmazottól.
Az ügyintéző hozzám fordult:
– Szeretne meghatalmazást adni valaki másnak?
– Nem. Azt szeretném, hogy minden maradjon úgy, ahogy eddig volt. Oleg ismét megpróbálkozott.
– Talán lehetne valamilyen korlátozott hozzáférést adni… egy második lehetőséget… Az ügyintéző udvariasan félbeszakította.
– A széf bérlője az egyetlen személy, aki eldöntheti, hogy módosítani szeretné-e a szerződést.
Amikor kiléptünk a bankból, Oleg dühösen nézett rám.
– Te ezt már tudtad?
– Igen. Napokkal ezelőtt felhívtam a bankot.
– Akkor miért jöttél el?
Nyugodtan ránéztem.
– Mert te ragaszkodtál hozzá. Hallani akartad a választ közvetlenül a banktól. Most hallottad.
Elhallgatott.
Aztán végül beismerte az igazat.
Azt hitte, hogy mivel az anyja már előkészült, és mindannyian együtt megyünk a bankba, én kellemetlenül érezném magam, ha nemet mondanék.
– Szóval szándékosan csináltad ezt? – kérdeztem.
– Azt gondoltam, így könnyebb lesz rávenni, hogy beleegyezz.
– Neked – feleltem. Néhány nappal később az anyósom visszaadta a műanyag irattartót a fiának.
– Legközelebb először kérd meg a feleségedet, hogy egyezzen bele, és csak utána ígérgess nekem bármit. Nem akarok még egyszer olyan döntésekbe belekeveredni, amelyeket ti ketten valójában nem beszéltetek meg.
Ettől kezdve a széf kizárólag az én nevemen maradt.
Oleg pedig megtanult valamit, amit korábban feleslegesnek tartott: