A valóságshow-k folyamatosan változó világában egy igazság szinte sosem kérdőjelezhető meg: még a legtapasztaltabb zsűritagokat is gyakran emlékeztetni kell arra, hogy ne ítéljenek meg egy könyvet a borítója alapján. Mert a gyors ítéletek – bármennyire is ösztönösek – gyakran félrevezetőek.
Ekkor lépett színpadra Panda Ross, a napsütötte Új-Mexikó fennsíkjairól érkező, különleges kisugárzású énekesnő. Már a megjelenése is kérdéseket ébresztett: a zsűri – különösen a mindig szkeptikus Simon Cowell – szemöldöke azonnal felszaladt, a mosoly pedig kuncogásba hajlott. Panda azonban nem ijedt meg. Csak várt, türelmesen, amíg eljött az ő pillanata.
Aztán kinyitotta a száját… és a teremben hirtelen csend lett. Ahogy az első hangok felcsendültek, a közönség visszafojtotta lélegzetét. Panda hangja nemcsak erőteljes volt – érzelmekkel telt, mély és őszinte. Minden egyes hangjegy a lélek egy darabját közvetítette, minden dallam mögött ott volt egy történet.
Nem csupán énekelt – átalakította a levegőt, és sodró lendülettel vitte magával a hallgatókat egy zenei és érzelmi utazásra. A színpadon többé nem egy versenyző állt. Ő volt a pillanat. Egy kinyilatkoztatás. Egy váratlan, igaz fény egy televíziós műsor világított stúdiójában.
A zsűri arcán fokozatosan változott meg az arckifejezés: a kezdeti szkepticizmust előbb csend követte, majd nyílt csodálat. L.A. Reid – aki ritkán osztogatja elismerését – szinte azonnal megszólalt:
„Amit most láttunk, az rendkívüli volt. A hangod, az érzelmeid, a választott dal – minden tökéletesen összeállt. Megérintettél minket.” Simon Cowell, akinek kritikái gyakran kegyetlenek, ezúttal meglepően lágy hangon mondta:
„Panda, te ma bebizonyítottad, hogy az igazi tehetség nem ismer határokat. Meglepődtünk… és lenyűgöztél.”