Az a reggel kettévágta az életemet: azelőttre és azutánra.
Hosszú éjszakai műszak után fáradtan ballagtam hazafelé. Csak a meleg lakás és az alvás járt a fejemben, amikor meghallottam – vékony, kétségbeesett sírás, ami áthatolt a városi zajon.
Először majdnem továbbmentem. Tudtam, hogy a fáradtság néha trükköket űz az emberrel – különösen az újdonsült anyákkal. De ez a hang… túl valóságos volt. Túl sürgető.
A hang egy buszmegállóhoz vezetett. Ott, a padon, egy reszkető kis csomag feküdt elhagyatva.
A takaró alatt egy újszülött – alig pár napos – sírt torkaszakadtából. Arca kipirult, apró ökleivel kapálózott.
Az utca üres volt. A szívem kalapált.
„Helló? Kinek a babája ez?” – kiáltottam.
Semmi válasz. Csak a szél.
Nem gondolkodtam. Cselekedtem.
Felemeltem a babát, a sálamat óvatosan a fejére tekertem, és hazarohantam vele.
Amikor berontottam az ajtón, anyósom, Ruth, épp egy bögrét tartott a kezében. Megmerevedett.
„Miranda…” – suttogta döbbenten, szeme tágra nyílt.
„Egy baba volt… egyedül hagyták!” – lihegtem, még mindig alig kapva levegőt.