„Ez a foglalási hiba tönkretette az egész nyaralásomat” – motyogta Klára, miközben egy olasz tengerparti kisváros szállodájának recepciója előtt állt, és hitetlenkedve bámulta a telefonját.
Hónapokon át spórolt erre az utazásra. Hosszú évek óta először egyszerűen csak el akart menni valahová. Munka, kötelezettségek és olyan emberek telefonhívásai nélkül, akik mindig akartak tőle valamit. Csak a tengerre, a napsütésre és tíz napra vágyott, amikor senkinek sem kellett semmit bizonyítania.
Most azonban egy idegen városban állt a bőröndje mellett, és azt kellett hallgatnia, hogy valami hiba történt a foglalásával.
A szálloda ugyan talált egy foglalást a nevére, de nem abban a szobában, amelyért fizetett. A csendes, tengerre néző egyágyas szoba helyett hirtelen egy kis apartmant ajánlottak neki, amelyen egy teljesen idegen férfival kellett volna osztoznia.
Klára harmincnyolc éves volt, és az elmúlt években megtanulta, hogy az élet ritkán alakul úgy, ahogyan az ember eltervezi. Ennek ellenére remélte, hogy legalább ez a nyaralás kellemetlen meglepetések nélkül telik majd.
Felsóhajtott, félresimított egy hajtincset az arcából, és a recepciós pult mögött álló fiatal nőre nézett.
– Ez biztosan tévedés. Egyágyas szobát foglaltam. Itt van a visszaigazolásom. A recepciós megnézte a képernyőt, és összevonta a szemöldökét.
– Nagyon sajnálom, Berger asszony. A rendszerünkben egy két hálószobás apartman szerepel visszaigazolt foglalásként. Sajnos azonban már csak egyetlen szabad szállásunk van.
– És mégis hogyan kellene ezt megosztanom egy vadidegen emberrel?
– Megértem a felháborodását. Sajnos a következő napokra teljesen megteltünk.
Klára lehunyta a szemét egy pillanatra.
Nem akart sírni. Különösen nem egy hotelszoba miatt. Mégis úgy érezte, hogy ez az apró hiba az utolsó csepp volt egy pohárban, amely már régóta túlcsordult.
– Van esetleg másik szálloda a közelben? – kérdezte.
A recepciós sajnálkozva megrázta a fejét.
– Főszezon van, szinte mindenhol telt ház van. Azt azonban fel tudom ajánlani, hogy először nézze meg az apartmant. Talán találunk valamilyen megoldást.
Klára legszívesebben felkapta volna a bőröndjét, és egyenesen visszament volna a vasútállomásra.
Csakhogy nem kizárólag a tenger miatt érkezett ide.
Azért jött, mert egy hosszú, fájdalmas időszak után végre meg akarta tanulni, hogyan lehet egyedül is boldog.
Ezért úgy döntött, legalább egy pillantást vet az apartmanra.
Fogalma sem volt róla, hogy ez a döntés megváltoztatja majd az életét.
Három évvel korábban Klára még azt hitte, mindene megvan, amire a boldogsághoz szüksége lehet.
Dániel felesége volt, egy kis müncheni lakásban élt, és könyvelőként dolgozott egy közepes méretű vállalatnál. A mindennapjai nem voltak különösebben izgalmasak, de szerette az apró örömöket: a reggeli kávét, a hétvégi sétákat és a férjével közösen elfogyasztott vacsorákat.
Aztán eljött a nap, amikor Dániel közölte vele, hogy el akarja hagyni.
Megismert egy másik nőt.
Nem néhány nappal korábban. Nem néhány héttel azelőtt.
Már majdnem egy éve kettős életet élt.
Klára véletlenül tudta meg az igazságot, amikor meglátott egy üzenetet a férje táblagépén. Először azt hitte, valaki tréfát űz vele. Aztán félreértésre gyanakodott. Kétségbeesetten próbált olyan magyarázatot találni, amely kevésbé fájt volna, mint az igazság.
Dániel azonban semmit sem tagadott.
– Nem akartalak megbántani – mondta akkor, miközben az ingeit pakolta a bőröndjébe.
Klára az ágyon ült, és figyelte a férjét.
– És ezért hazudtál nekem egy teljes éven át?
Dániel nem válaszolt.
– Szerettél egyáltalán még engem? – kérdezte végül.
A férfi egy pillanatra megállt, de csak egyetlen pillanatra.
– Már nem is tudom.
Ez az öt szó sokáig Klára emlékezetébe vésődött.
Nem azért, mert különösen kegyetlenek voltak, hanem azért, mert azt éreztették vele, hogy a házasságuk nyolc éve hirtelen semmit sem jelentett.
A szakítás után Dániel elköltözött. Néhány héttel később beadta a válókeresetet.
Klára egyedül maradt.
A lakás, amely korábban a közös vacsorák és hétvégi tervek hangulatát őrizte, hirtelen idegenné vált. Rá kellett döbbennie, hogy éveken át szinte minden döntését a férjéhez igazította. Milyen filmeket néztek, hová utaztak, melyik barátaikkal találkoztak, sőt még azt is, mit főztek vasárnaponként.
Amikor Dániel elment, Klára eleinte még azt sem tudta, hogy ő maga mit szeretne.
A barátnői próbálták felvidítani. Az édesanyja minden este felhívta. A bátyja felajánlotta, hogy ideiglenesen költözzön hozzá.
Klára mosolygott, megköszönte a segítségüket, és újra meg újra azt mondta, hogy jól van.
Pedig ez nem volt igaz.
Egyszerűen csak működött.
Bement dolgozni, elvégezte a feladatait, bevásárolt és válaszolt az üzenetekre. Néha még a kolléganői viccein is nevetett.
De amint este becsukta maga mögött a lakás ajtaját, a csend úgy borult rá, mint egy nehéz takaró.
A szakítás után fél évvel már rosszul aludt. Elveszítette az érdeklődését azok iránt a dolgok iránt, amelyek korábban örömet okoztak neki. Hétvégenként gyakran délig az ágyban maradt, és az utolsó pillanatban lemondta a találkozóit.
Végül szakember segítségét kérte.
Nem történt egyik napról a másikra csoda. Meg kellett tanulnia beszélni arról, ami történt, anélkül, hogy önmagát hibáztatta volna. El kellett fogadnia, hogy Dániel azért csalta meg, mert ő maga ezt a döntést hozta meg, nem pedig azért, mert Klára rossz feleség lett volna.
Sok időbe telt, mire ismét nyugodtan tudott aludni.
És még ennél is több idő kellett ahhoz, hogy újra el tudja képzelni, hogy egyszer boldog lehet.
Lassan visszatértek az életébe az apró szokások. Újra sétálni kezdett, ismét olvasott, és időnként találkozott a barátnőivel.
Egy dolgot azonban továbbra is került: az egyedül utazást.
Korábban Dániellel együtt jártak Európában. Kis falvakat fedeztek fel, a tengerparton üldögéltek, és órákig bolyongtak idegen városok utcáin.
A válás után ezek az emlékek fájdalmassá váltak.Félt attól, hogy bárhová megy, minden a veszteségére fogja emlékeztetni.
Aztán egy este meglátott az interneten egy fényképet az olasz tengerpartról.
A képen egy apró öböl, pasztellszínű házak és mélykék tenger látszott. Egy keskeny ösvény vezetett le a strandhoz. A horizonton egy vitorlás ringatózott.
Klára sokáig nézte a képet.
Aztán megnyitott egy foglalási oldalt, és lefoglalt tíz napot egy kis szállodában, az öböl közelében.
Egyszerű döntés volt.
De számára sokkal többet jelentett ennél.
Évek óta először tervezett valamit kizárólag saját magának.
Az apartman egy régi ház második emeletén volt, mindössze néhány percnyi sétára a strandtól.
A falak fehérre voltak festve, az ablakok spalettái világoskékek voltak, a kis erkélyen pedig két szék és egy kerek asztal állt. A házak között a tengerre is rá lehetett látni.
Valóban gyönyörű volt.
Csakhogy akadt egy probléma.
Egy férfi állt a nappaliban, és éppen telefonált.
Nagyjából negyvenéves lehetett, magas volt, sötét hajjal és enyhe borostával. Egyszerű fehér inget viselt, és a füléhez tartotta a telefonját.
Amikor észrevette Klárát, befejezte a beszélgetést.
– Ön bizonyára Klára.
A nő megállt az ajtóban.
– Igen. Ön pedig gondolom, a másik vendég.
– Lukács vagyok – mondta a férfi, és kezet nyújtott.
Klára kissé tétovázva fogadta el a kézfogást.
– Én egyágyas szobát foglaltam.
– Én is.
Mindketten egymásra néztek.
Aztán Lukács röviden felnevetett, bár a nevetésében nem sok vidámság volt.
– Hát, ez remek. Két ember, két foglalási visszaigazolás, a szálloda pedig úgy döntött, hogy összeköltöztet minket.
Klárának minden bosszúsága ellenére mosolyognia kellett.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ezt remeknek nevezném.
– Én sem. De legalább két hálószoba van. Ha szeretné, újra megkérdezhetjük a recepción, hogy mit lehet tenni.
– Már megpróbáltam. Minden szállás foglalt.
Lukács lassan bólintott.
– Akkor azt javaslom, először nézzük meg a szobákat. Ha kényelmetlenül érzi magát ebben a helyzetben, megpróbálhatunk más megoldást találni. Nem szeretném, hogy úgy érezze, kénytelen itt maradni.
Klárát meglepte a férfi nyugodt viselkedése.
Arra számított, hogy panaszkodni fog, vagy egyszerűen elvárja majd tőle, hogy fogadja el a helyzetet.
Ehelyett úgy tűnt, valóban komolyan veszi az aggodalmait.
Klára megnézte a két hálószobát. A helyiségek az apartman két ellentétes végében helyezkedtek el, és mindkettőhöz külön fürdőszoba tartozott.
Némi gondolkodás után úgy döntött, legalább az első éjszakát ott tölti.
– Megpróbálhatjuk – mondta. – De szeretném, ha lennének egyértelmű szabályok. Mindketten tiszteletben tartjuk a másik magánéletét. És egyikünknek sem kell a másik társaságát keresnie, ha nem szeretné. Lukács azonnal bólintott.
– Megegyeztünk. Egyébként sem azért jöttem, hogy bárkit zaklassak.
Rövid szünetet tartott.
– És ha mégis úgy dönt, hogy inkább másik szállodát keres, nem fogom szemrehányással illetni.
Klára érezte, ahogy valami megkönnyebbül a mellkasában.
– Köszönöm.
A kisebbik hálószobába vitte a bőröndjét, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Amikor nem sokkal később leült az ágyra, kénytelen volt elnevetni magát a helyzet abszurditásán.
Azért foglalt nyaralást, hogy végre nyugalmat találjon.
Erre most egy teljesen idegen férfival osztozott egy lakáson.
Talán hiba volt az egész.
Talán másnap reggel keresnie kellett volna egy másik szállodát.
De azon az estén úgy döntött, nem adja fel azonnal.
Meg akarta tanulni, hogyan kezelje a váratlan helyzeteket.
Másnap reggel Klárát a frissen főzött kávé illata ébresztette fel.
Amikor belépett a konyhába, Lukács az ablaknál állt, és gyümölcsöt szeletelt.
– Jó reggelt! – mondta. – Remélem, nem ébresztettem fel.
– Nem, amúgy is éppen felkeltem.
Az asztalon két csésze, egy tányér kenyér és egy tál őszibarack állt.
– Nem tudtam, szeretne-e reggelizni – magyarázta Lukács. – Ezért egyszerűen egy kicsit többet készítettem. Persze, ha inkább egyedül enne, az is teljesen rendben van.
Klára meglepetten nézett rá.
Apró gesztus volt. Semmi különös.
Mégis úgy érezte, régóta nem ajánlott fel neki senki semmit úgy, hogy ne várt volna cserébe valamit.
– Egy kávé jól hangzik – mondta.
Leültek az asztalhoz.
Eleinte csak ártalmatlan dolgokról beszélgettek: az időjárásról, a környékről és a közeli kis éttermekről.
Lukács már ismerte a vidéket. Mesélt egy túraútvonalról, amely egy eldugott öbölhöz vezetett, valamint egy pékségről, ahol a város legfinomabb citromos kekszét árulták.
– Úgy tűnik, jól ismeri ezt a környéket – jegyezte meg Klára.
– Néhány évvel ezelőtt gyakran jártam erre. Akkoriban a feleségemmel.
Nyugodtan mondta, de Klára észrevette, hogy a tekintete egy pillanatra az ablak felé vándorol.
Nem akart tolakodó lenni.
– Sajnálom, nem akartam…
– Semmi baj – mondta Lukács, és letette a csészéjét. – A feleségem két évvel ezelőtt meghalt.
Klára elhallgatott.
– Nagyon sajnálom – mondta halkan. Lukács bólintott.
– Hosszú ideig beteg volt. Tudtuk, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de ettől még nem lesz könnyebb.
A hüvelykujjával végigsimított a csésze peremén.
– A halála után egy ideig egyszerűen folytattam az életemet. Bementem dolgozni, kifizettem a számlákat, és elintéztem mindent, amit el kellett intézni. Az emberek azt mondták, erős vagyok. De valójában csak azt nem tudtam, mit kellene másképp csinálnom.
Klára ránézett.
Ismerte ezt az érzést.
Amikor az ember elvégzi mindazt, amit elvárnak tőle, miközben belül már azt sem tudja, miért kel fel reggelente.
– És most miért jött ide? – kérdezte óvatosan.
Lukács halványan elmosolyodott.
– Egy idő után a nővérem azt mondta, hagyjam abba a színlelést, mintha már csak arra lennék képes, hogy a múlt emlékeit őrizzem. Ő ajándékozta nekem ezt az utat, hogy legalább néhány napra kiszakadjak a megszokott életemből.
– Segített?
A férfi röviden elgondolkodott.
– Tegnap érkeztem. Kérdezzen meg újra egy hét múlva.
Klára halkan felnevetett.
Érkezése óta először érezte úgy, hogy talán mégsem olyan idegen számára ez a helyzet.
A saját válásáról még nem beszélt neki. Legalábbis egyelőre nem.
Később, amikor együtt indultak el az apartmanból, Lukács megkérdezte, lenne-e kedve vele tartani a pékségbe.
– Csak akkor, ha megígéri, hogy nem kell az egész napot magával töltenem – mondta tréfásan.
– Megegyeztünk. Legfeljebb két órát lopok el a drága nyaralásából.
– Másfél órát.
– Keményen alkudozik, Berger asszony!
Klára ezúttal őszintén nevetett.
A következő napok egészen másképp alakultak, mint ahogyan Klára eltervezte.
Arra számított, hogy egyedül ül majd a strandon, olvasgat, és hosszú sétákat tesz. Ehelyett újra meg újra Lukács társaságában találta magát.
Reggelente együtt mentek a piacra, friss gyümölcsöt vásároltak, és kisebb éttermeket próbáltak ki. Egyszer eltévedtek az óváros szűk utcáiban, és egy idős boltostól kellett útbaigazítást kérniük.
Máskor napnyugtáig üldögéltek a tenger fölé magasodó kőfalon.
Könyvekről, utazásokról és a munkájukról beszélgettek. Néha szóba kerültek azok is, akiket elveszítettek. Máskor egyszerűen csak hallgattak, és a hullámok hangját figyelték.
A legmeglepőbb az volt, hogy Klára nem érezte kötelességének, hogy vidám legyen.
Ha elfáradt, megmondta.
Ha valamiről nem akart beszélni, Lukács témát váltott.
És amikor nevetett, nem érezte úgy, hogy magyarázkodnia kellene miatta.
A negyedik napon kirándulni mentek egy apró, tengerpart fölötti faluba.
Az út olajfaligetek között kanyargott, a kilátóból pedig az egész öböl belátható volt.
Klára odalépett a kőkorláthoz, és lenézett a vízre.
– Gyönyörű, igaz? – kérdezte Lukács.
A nő bólintott.
– Azt hiszem, elfelejtettem, milyen szép is tud lenni a világ.
Lukács ránézett, de először nem szólt semmit.
Aztán halkan megkérdezte:
– Feltehetek egy személyes kérdést? Klára érezte, hogy most nem a nyaralásról lesz szó.
Kitérhetett volna a válasz elől.
De valami Lukács nyugodt hangjában arra késztette, hogy őszinte legyen.
– Igen.
– Miért utazott egyedül?
Klára ismét a tengerre nézett.
– Három évvel ezelőtt elveszítettem a férjemet.
Lukács kissé összevonta a szemöldökét.
– Meghalt?
Klára megrázta a fejét.
– Nem. Elhagyott egy másik nőért.
Elmesélte neki, mi történt. Nem minden apró részletet, de eleget ahhoz, hogy a férfi megértse, milyen mély sebet ejtett rajta a történet.
Beszélt a hazugságokról, az álmatlan éjszakákról és arról az érzésről, amikor már azt sem tudta, ki ő a férje nélkül.
– Sokáig azt hittem, biztosan én rontottam el valamit – mondta. – Hogy nem voltam elég érdekes, elég szép vagy elég jó.
Lukács csendben hallgatta, és egyszer sem szakította félbe.
– Aztán idővel megértettem, hogy az ő döntése nem határozza meg az én értékemet. De megérteni valamit és valóban elhinni két különböző dolog.
A férfi lassan bólintott.
– Ezt megértem.
Klára ránézett.
– Bár a veszteségeink különböznek, a feleségem halála után én is rájöttem valamire. Amikor elveszítünk valakit, akit szeretünk, néha nemcsak őt veszítjük el, hanem azt a jövőt is, amelyet vele együtt elképzeltünk.
Rövid szünetet tartott.
– És utána ki kell találnunk, milyen jövő várhat még ránk.
Klára szeme megtelt könnyel.
Nem azért, mert szomorú volt.
Hanem mert hosszú idő óta először érezte úgy, hogy valaki megérti őt anélkül, hogy meg akarná mondani, mit kellene éreznie.
– Köszönöm – suttogta.
Lukács gyengéden elmosolyodott.
– Nem kell megköszönnie.
Még sokáig álltak ott, miközben a szél végigsöpört az olajfák lombján.
Amikor végül elindultak vissza az autóhoz, a kezük egy pillanatra összeért.
Egyikük sem húzódott el azonnal.
Apró érintés volt.
Klára mégis órákon át gondolt rá.
A hatodik napon Klára azon kapta magát, hogy fél a nyaralás végének közeledtétől.
Nem azért, mert el kellett hagynia a tengerpartot.
Hanem azért, mert tudta, hogy utána valószínűleg soha többé nem látja Lukácsot.
Nem beszéltek arról, milyen kapcsolat van közöttük. Igazából még azt sem határozták meg, mit jelentenek egymásnak.
Két ember voltak, akiknek összekeveredett a foglalása, és véletlenül ugyanabban az apartmanban szálltak meg.
Semmi több.
Klára mégis észrevette, hogy reggelente először Lukács lépteire figyel.
Várta a kávéját, a történeteit és az apró vicceit, amelyeket akkor sütött el, amikor a nő valamin bosszankodott.
Ez megijesztette.
Sokáig tartott, mire a válása után újra megtanult bízni. Nem akarta, hogy ismét összetörjék a szívét. Ezért elkezdett visszahúzódni.
A hetedik reggelen egyedül reggelizett az erkélyen.
Lukács észrevette, de eleinte nem szólt semmit. Csak délután, amikor visszaértek a sétájukról, állt meg a nő szobájának ajtaja előtt.
– Tettem valamit, amivel megbántottalak?
Klára megfordult.
– Nem. Miért kérdezed?
Most először tegezte le a férfit.
Lukács észrevette, de nem tette szóvá.
– Mert ma reggel óta visszahúzódsz. Ha zavar a társaságom, kérlek, mondd meg. Nem szeretném, hogy kényelmetlenül érezd magad miattam.
Klára a kezére nézett.
– Nem zavarsz.
– Akkor mi történt?
A nő mély levegőt vett.
– Azt hiszem, félek.
Lukács várt.
– Sok időbe telt, mire újra megtanultam egyedül boldogulni. Most pedig azt veszem észre magamon, hogy várom az együtt töltött időt. Talán jobban is, mint kellene. De nem tudom, mi lesz ezután.
A férfi néhány pillanatig hallgatott.
Aztán leült a folyosón álló kis padra.
– Elmondhatom, mit gondolok?
Klára bólintott.
– Én sem tudom, mi lesz ezután. Nem ígérhetem meg, hogy azonnal egy nagy szerelmi történet kezdődik közöttünk, vagy hogy minden egyszerű lesz. Még nem ismerjük egymást eléggé ahhoz, hogy ilyesmit mondjak.
Klára csalódottságot érzett, pedig tudta, hogy a férfinak igaza van.
Lukács azonban folytatta:
– Azt viszont tudom, hogy örülök, amikor veled lehetek. Tudom, hogy ma reggel reggeli közben abban reménykedtem, hogy leülsz mellém. És azt is tudom, hogy szeretnélek újra látni, amikor véget ér a nyaralás.
Egyenesen a szemébe nézett.
– Nem kell ma eldöntenünk, mi lesz ebből. Ihatunk együtt egy kávét, beszélgethetünk, és kideríthetjük, hogy ezen a helyen kívül is jól érezzük-e magunkat egymás társaságában.
Klára bizonytalanul elmosolyodott.
– És ha kiderül, hogy nem működik?
– Akkor legalább megismertük egymást.
A nő halkan felnevetett.
– Te aztán igazán egyszerűen látod a dolgokat.
– Nem – felelte Lukács. – Csak megpróbálok nem félni előre egy olyan jövőtől, amely még el sem kezdődött.
Ezek a szavak egész nap Klárával maradtak.
Talán nem kellett tudnia, hová vezet egy találkozás ahhoz, hogy megengedje magának az örömöt.
Talán kedvelhetett valakit anélkül, hogy azonnal rábízta volna az egész szívét.
Talán elég volt egyszerre csak egyetlen lépést megtennie.
Aznap este ismét a tengerparton ültek.
Ezúttal Klára nyúlt először a férfi kezéért.
Lukács meglepetten nézett rá, majd elmosolyodott, és összefűzte az ujjaikat.
Nem beszéltek róla.
Nem is kellett.
A kilencedik napon Klára e-mailt kapott a szállodától. A vezetőség ismét elnézést kért a foglalási hibáért, és felajánlotta, hogy visszatéríti a szállásköltség egy részét. Ráadásul az utolsó éjszakára találtak neki egy egyágyas szobát egy közeli szállodában.
Klára kétszer is elolvasta az üzenetet.
Örülnie kellett volna.
Végre megkapta azt a szobát, amelyet eredetileg lefoglalt.
A megkönnyebbülés helyett azonban váratlan szomorúságot érzett.
Amikor Lukács este visszatért, Klára az erkélyen ült, és a tengert nézte.
– Jó hírek? – kérdezte, amikor meglátta az asztalon a kinyomtatott visszaigazolást.
– A szálloda talált megoldást. Holnap átköltözhetek egy egyágyas szobába.
Lukács bólintott.
– Ez jó. Legalább megkapod azt, amiért fizettél.
Elmosolyodott, de Klára észrevette, hogy a tekintete egy pillanatra elkomorul.
– Igen – mondta. – Ez jó.
Egy ideig hallgattak.
Aztán Lukács az asztalra tette a kezét, egészen közel Klára kezéhez.
– Szeretnélek újra látni a nyaralás után – mondta.
Klára felé fordult.
– Én is szeretnélek.
– Nem azért, mert kénytelenek voltunk megosztani egy apartmant. És nem is azért, mert véletlenül ugyanoda kerültünk.
A férfi halkan felnevetett.
– Szeretnélek meglátogatni a városodban. Elmehetnénk vacsorázni. Vagy sétálni. Vagy csinálhatnánk valamit, aminek semmi köze egy elrontott szállodai foglaláshoz.
Klára elmosolyodott.
– Ez ésszerűen hangzik.
– Igyekszem.
Egymásra néztek.
Lukács lassan közelebb hajolt hozzá, de egy pillanatra megállt, mintha lehetőséget akarna adni neki arra, hogy elhúzódjon.
Klára tette meg az utolsó mozdulatot.
A csók gyengéd és óvatos volt.
Nem örök időkre szóló ígéret.
Nem drámai vallomás.
Csak valaminek a kezdete, amit mindketten szerettek volna megismerni.
És Klára három év után először nem félt attól, hogy valami új kezdődik az életében.
Másnap reggel összepakolta a bőröndjét.
Lukács a konyhában kávét készített. Nyugodtabbnak tűnt, mint máskor, de amikor Klára az ajtó felé húzta a bőröndjét, észrevette, hogy a férfi figyeli.
– Akár még egy éjszakát is maradhatnál – mondta tréfásan.
– És kifizetném a szállodai számlát?
– Cserébe kávét főznék neked.
– Ez valóban ellenállhatatlan ajánlat. Mindketten elnevették magukat.
Aztán Lukács elkomolyodott.
– Ha szeretnéd, kimegyek eléd a repülőtérre.
Klára megrázta a fejét.
– Vonattal megyek. De este telefonálhatunk.
– Megegyeztünk.
Lukács kikísérte a ház bejáratáig.
Ott hosszan megölelték egymást.
Klára érezte, hogy már nem ugyanaz a nő, aki néhány nappal korábban a bőröndjével a recepció előtt állt.
Akkor még azt hitte, hogy a foglalási hiba tönkretette a nyaralását.
Most már tudta, hogy éppen ez a hiba vezette ki a megszokott magányából.
Arra kényszerítette, hogy szóba álljon egy idegennel, alkalmazkodjon a váratlan helyzetekhez, és újra megengedjen magának valamit, amit hosszú ideje kerülni próbált: a közelséget.
Amikor felszállt a vonatra, üzenetet kapott Lukácstól.
„Nem tudom, hiszek-e a véletlenekben. De örülök, hogy összekeveredtek a foglalásaink.”
Klára elmosolyodott, és azonnal válaszolt:
„Én is. Bár még mindig kiszámlázhatnám neked az első éjszakát.”
A válasz szinte azonnal megérkezett.
„Akkor kénytelen leszek meghívni vacsorázni, hogy rendezzem a tartozásomat.”
Klára a fejét az ablaküvegnek támasztotta, és felnevetett.
Odakint házak, mezők és apró vasútállomások suhantak el mellettük.
Hosszú idő után először nem Dánielre gondolt. Nem azon töprengett, miért ment tönkre a házassága, és nem próbálta utólag megváltoztatni a múltat.
A következő napra gondolt.
Egy lehetséges telefonhívásra.
Egy vacsorára, amelyet még meg sem terveztek.
És egy férfira, aki nem ígérte meg neki, hogy örökre boldoggá teszi, csupán azt mondta, szeretne újra időt tölteni vele.
Talán éppen ez volt a különbség.
Korábban Klára úgy gondolta, a szerelem azt jelenti, hogy talál valakit, akivel előre megtervezheti az egész jövőt.Most kezdte megérteni, hogy a szerelem néha azzal kezdődik, hogy többé nem kell mindent irányítania.
Egy évvel később Klára visszatért az olasz tengerpartra.
Ezúttal ő maga választotta ki a szállodai szobát, és háromszor is ellenőrizte a foglalását. Ragaszkodott hozzá, hogy Lukács semmit se intézzen el helyette, mert egy apró meglepetéssel készült neki.
Amikor beléptek a szállodába, a recepciós felismerte.
– Berger asszony! Milyen jó újra látni! Remélem, ezúttal minden rendben van a foglalásával.
Klára felnevetett.
– Én is nagyon remélem.
Lukács megfogta a kezét.
– És ha mégsem, már tudjuk, mi a megoldás.
Elsétáltak ahhoz a strandhoz, ahol egy évvel korábban először megcsókolták egymást.
Addigra még nem költöztek össze, és nem is siették el a házasságot. Hétvégéket töltöttek együtt, meglátogatták egymást, és lassan megismerték a másik családját és barátait.
Nehéz napjaik is voltak. Lukácsnak néha annyira hiányzott a felesége, hogy magába zárkózott. Klára pedig időnként attól félt, hogy ismét elhagyják.
De beszéltek ezekről az érzésekről.
Nem próbálták megmenteni egymást, és nem akarták meg nem történtté tenni a másik múltját.
Egyszerűen megtanultak együtt továbblépni.
Este a teraszon ültek, Klára pedig Lukács vállára hajtotta a fejét.
– Tudod, mire gondoltam ma? – kérdezte.
– Mire?
– Ha annak idején minden rendben lett volna a foglalással, valószínűleg tíz napot töltök egyedül. Sétálok a tengerparton, olvasok, aztán hazamegyek.
– Én is ugyanezt tettem volna.
– Talán így is találkoztunk volna valamikor.
Lukács mosolyogva megrázta a fejét.
– Talán. De biztosan nem azon a napon.
Klára a tengerre nézett.
– Akkoriban azt hittem, hogy ez a hiba tönkretette a nyaralásomat. Aztán a férfi felé fordult, és elmosolyodott.
– Pedig valami olyasmit adott vissza nekem, amiről már azt sem tudtam biztosan, hogy valaha újra megtalálhatom.
– Mit?
– Az élet szeretetét.
Lukács megfogta a kezét, és megcsókolta.
Klára tudta, hogy nem önmagában a rossz foglalás tette boldoggá.
Azért lett boldog, mert a csalódás ellenére sem menekült el. Mert a félelmei ellenére megengedte magának, hogy közel kerüljön valakihez. Mert újra mert nevetni, bízni és előretekinteni. Néha egy nagy elhatározás változtatja meg az életünket.
Máskor pedig egy apró hiba vezet el bennünket egy olyan helyre, ahová egyedül talán soha nem jutottunk volna el.
Klára nem úgy kapta meg a nyaralását, ahogyan eltervezte. De talált valamit, amit nem lehetett lefoglalni: egy embert, akivel újra képes volt a jövőbe tekinteni, és a bátorságot, hogy még egyszer esélyt adjon a saját boldogságának.