Amikor a vártnál korábban hazatértem az üzleti utamról, meglepetést akartam szerezni a férjemnek. Azonban az, amit találtam, minden képzeletet felülmúlt.
Ben a kertben volt, izzadtan, és valami hatalmas, fekete, obszidiánszerű tárgyat próbált elásni. Egy tojás. Egy óriási tojás.
Kértem magyarázatot, de ő csak zavarba ejtő csenddel válaszolt. Így, izgatott szívvel, egyedül folytattam az ásást. Amit felfedeztem, mindent megváltoztatott… és valamilyen megmagyarázhatatlan módon közelebb hozott minket egymáshoz.
De térjünk vissza az elejére.
Napok óta nem aludtam jól. A chicagói konferencia egy maratoni sorozat volt ugyanolyan előadásokból. Amikor az utolsó ülés korábban véget ért, gondolkodás nélkül becsuktam a laptopomat.
„Tényleg kihagyod a záróünnepséget?” – kérdezte Linda, a kollégám, miközben elraktam a holmimat. „Az alelnök fog beszélni. Hasznos lehet neked.”
„Ezúttal az esküvőm az első” – válaszoltam. „Ben és én hetek óta nem beszéltünk komolyan.”
Linda elmosolyodott. „Regina, aki a szerelmet választja a karrier helyett? Ez komoly lehet.”
„Ha most indulok, elérhetem a hat órás járatot. Meglepetést fogok neki okozni.” „Írj, amikor megérkezel” – mondta, és rám kacsintott. „A meglepetések nem mindig úgy alakulnak, ahogy reméled.”
Több igaza volt, mint gondolná.
A nap már lement, amikor hazaértem. Az árnyékok megnyúltak a felhajtón, és a ház szokatlan csendben volt.
Valami nem stimmelt.
A mosogatóban koszos edények, a lámpák égtek, de nem hallatszott zene, nem érezni étel illatát. A nappali asztalán „SÜRGŐS” feliratú levelek, papírok hevertek szerteszét.
A laptop mellett egy félig kiürült kávéscsésze állt, a szélén megszáradt kávéval.
„Ben?” – kiáltottam. Nem válaszolt.
A kert felé indultam, biztosan tudva, hogy a szeretett paradicsomai között találom. Az utazás után egy kis kertészkedés jót tenne, hogy levezessem a feszültséget.
De aztán… megláttam.
A kert közepén Ben ásott. Az inge a bőréhez tapadt, mozdulatai hevesek voltak. És mellette… a tojás.
Legalább hatvan centiméter magas volt, fekete, fényes, mint az üveg, és belső fényből pulzált, mintha lélegezne.
Ben magában motyogott: „Még egy kicsit. Teljesen be kell fedni.”
„Ben?” – mondtam halkan, a szívem a torkomban dobogott.
Hirtelen megfordult. A lapát valamihez ütődött a gödör alján, és tompa, fémes hangot adott. Arcát elöntötte a sápadtság, szeme tágra nyílt.
„Regina?!” – kiáltotta. „Mit keresel itt?!”
„Korábban jöttem, hogy meglepetést okozzak neked.” Egy lépést tettem előre. „De úgy tűnik, én kaptam meglepetést. Mi az a… MI AZ?”
„Semmi.” Túl gyors volt. Túl határozott. Közém és a tojás közé állt. „Reggie, menj be a házba. Nem kéne ezt látnod.”
„Semmi baj, Ben. Ez… egy rohadt óriási tojás a kertünkben.”
„Később elmagyarázom. Megígérem.”
„Később?!” felemeltem a hangomat. „Azt mondod, várjak, amíg eltemetsz valamit, ami úgy néz ki, mintha egy sci-fi filmből származna?!”
Ben végigsimította a haját, és földcsíkok maradtak a homlokán. A tekintete az utca felé szaladt, mintha valakit várna. Vagy valamit.
…nem akartam, hogy csalódj bennem még jobban, mint amennyire én csalódtam saját magamban.”
Csend telepedett ránk. Csak a hűtő halk zúgása és a rádió alig hallható statikus sercegése töltötte meg a konyhát. Ben ült, összetörve, mint egy gyerek, aki elrontott valamit, amit nem tud kijavítani. És én… nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek.
Tizenötezer dollár egy műanyag tojásért. Egy hazugságért, amit valaki régi történetekkel és csillogó szemekkel adott el neki.
Lassan leültem vele szemben.
„Ben… nem haragszom, hogy becsaptak.” Hangom alig volt több suttogásnál. „De haragszom, hogy nem bíztál bennem. Hogy inkább elástad, minthogy elmond nekem.”
„Tudom. És igazad van.” – felelte. „Azt hittem, ha elég mélyre temetem, talán nem is történt meg.”
Felnevettem. Fáradtan, keserűen, de őszintén. „Hát, akkor ez tényleg egy tanmese lett: ne rejts el semmit a feleséged elől, főleg ne egy hatalmas hamis tojást a kertbe.”
Ben is felnevetett. Először hetek óta.
Két hét múlva a tojás egy vitrinben volt, a nappaliban. Egy kis cetlivel ellátva:
„A világ legdrágább lecke. Ára: 15.000 dollár. Értéke: Felbecsülhetetlen.”
Nevetünk rajta, ha ránézünk.
Már nem a veszteségre gondolunk, hanem arra, hogy végre újra beszélünk. Őszintén.
És talán — épp ez volt az ajándék, amit Ben igazán adott nekem.