— „Komolyan azt hiszed, hogy én vagyok itt az őrült? Két munkahelyen dolgozom halálra magam, és még a te haszontalan rokonaidat is nekem kell eltartanom?!” — szakadt ki belőlem.
Eszter kimerülten rogyott le a nappali kanapéjára, és ujjaival a lüktető halántékát masszírozta. Újabb végtelen nap állt mögötte: nyolc óra munka a biztosítónál, majd még négy óra könyvelés egy ismerősének.
Már három éve így ment minden.
A lakásban nyomasztó csend uralkodott. Csak a konyhából hallatszó hűtőszekrény monoton zúgása törte meg a némaságot. Ekkor becsapódott a bejárati ajtó.
Gábor hazaért.
Eszter még csak fel sem nézett. Csukott szemmel ült tovább, mintha egyszerűen ki tudná zárni a fejfájást és az egész világot. A férfi egyenesen a konyhába ment. Hamarosan tányérok és evőeszközök csörgése töltötte be a lakást.
— Eszter, kérsz enni? — kiáltotta.
— Nem vagyok éhes — válaszolta halkan, anélkül hogy kinyitotta volna a szemét.
Hét éve voltak házasok.
Hét év, amely az elején tele volt álmokkal, tervekkel és ígéretekkel.
De lassan minden átváltozott végtelen vitákká és kimondatlan sérelmekké. Eszter még emlékezett az esküvőjük napjára. Akkor még mindketten hitték, hogy minden rendben lesz. Gábor megígérte neki, hogy mindig biztonságban fogja érezni magát.
De hová lettek azok az ígéretek?
A lakás, ahol éltek, Eszter öröksége volt a nagymamájától, még jóval a házasságuk előtt. Két szoba, csendes környék, kilátás a parkra.
Ez volt az egyetlen dolog, ami valóban az övé volt. Egy biztos pont, amit mindig óvott. Bár stabil munkahelye volt, a pénz mégsem volt elég. Ezért vállalt plusz esti munkát.
Gábor egy tányér tésztával jött vissza a nappaliba.
— Ma is ilyen sokáig dolgoztál? — kérdezte, miközben leült vele szemben.
— Szerinted van választásom? Spórolunk a felújításra. És egyszer jó lenne végre rendesen elutazni valahová, nem mindig csak anyád hétvégi házába menni.
A „anyád” szó hallatán Gábor arca azonnal megfeszült.
Mária külön fejezet volt az életükben. Gyakran jött látogatóba, és mindig ugyanaz történt: vagy a pénzügyi gondjairól panaszkodott, vagy az egészségéről.
A vége pedig mindig ugyanaz lett.
Gábor pénzt adott neki.
— Egyébként anya holnap átjön — mondta közömbös hangon.
Eszter azonnal felült.
— Már megint? Két hete is itt volt!
— Mit csináljak? Ingadozik a vérnyomása, orvoshoz akar menni.
— A saját városában is elmehetne orvoshoz — mormolta Eszter.
Gábor keményen letette a tányért az asztalra.
— Eszter, az anyámról van szó!
És ezzel újra elkezdődött a vita.
Mint mindig.
A húga, Krisztina is állandó problémát jelentett.
Két gyerek, két különböző apától, adósságok, tartozások — és mindig ugyanaz a megoldás:
Gábort felhívni.
Pénzt kérni.
— Mennyi kell neki? — kérdezte Eszter fáradtan, amikor a férje éppen telefonált.
— Eszter, ne kezdd… Csak húszezer forint. Jövő hónapban visszaadja.
Eszter felállt.
— Mint legutóbb? És azelőtt?
A vita egyre nagyobb lett.
Minden kijött belőle.
A folyamatos pénzkérések.
Az igazságtalanság.
A teher, amit már évek óta cipelt.
Másnap Mária valóban megérkezett.
Túl vidám volt valakihez képest, akinek állítólag egészségügyi problémái voltak.
Alig lépett be az ajtón, máris kritizálni kezdte Esztert.
Ebéd közben újra panaszkodni kezdett. Gábor azonnal mellé állt.
— Segítünk neked, anya, ne aggódj.
Ekkor Eszter olyan erővel tette le a kancsót az asztalra, hogy mindketten összerezzentek.
— Pontosan miben is segítünk?
A vita újra fellángolt.
Végül Eszter elővette a papírokat.
Minden átutalás.
Minden összeg.
Minden „kölcsön”.
— Tessék. Három év alatt a családod több mint háromszázezer forintot kapott tőlünk. És semmit nem adtak vissza.
Csend. A látogatás után súlyos, fojtogató hangulat maradt a lakásban. Másnap reggel Eszter nyugodtan megszólalt:
— Beszélnünk kell. A pénzről. A családodról. Rólunk.
Egy listát tett az asztalra.
Gábor elsápadt, amikor meglátta.
— Ez meg mi?
— Az igazság.
Kemény szavak következtek.
Eszter világosan kimondta:
Többé nincs pénz a családjának.
Nincs kivétel.
Nincs kifogás.
Ha ez nem változik, válni fog.
Gábor dühösen elment.
Később részegen érkezett haza.
Újabb vádak.
Újabb veszekedés.
Néhány nappal később Mária és Krisztina ismét megjelentek.
Újabb kérések.
Újabb szemrehányások.
De ezúttal Eszter nem engedett.
— Nem fogok többé olyan egészséges felnőtteket eltartani, akik egyszerűen nem akarnak dolgozni.
Csend lett.
Végül már csak Gábor maradt.
— Nekem most választanom kell közted és a családom között?
Eszter nyugodtan ránézett.
— Nem. Neked fel kell nőnöd. Vagy külön utakon folytatjuk.
Aznap éjjel Eszter nem tudott aludni. De reggelre már biztos volt a döntésében.
Gábor összepakolt egy táskát.
— Egyelőre anyámnál maradok.
Az ajtó becsukódott.
És hosszú idő után először Eszter érzett valamit, amit már majdnem elfelejtett:
megkönnyebbülést.
Nem boldogságot.
Nem örömöt.
Csak békét.
Este egyedül ült a csendes konyhában egy csésze teával.
Nem volt telefon.
Nem voltak követelések.
Nem voltak vádak.
Csak ő.
És tudta:
Bármi is történjen ezután, soha többé nem lesz senkinek a pénzkiadó automatája.