– Pakolj össze, és költözz vissza vidékre! Holnap érkezik az anyám és a húgom, úgyhogy fel kell szabadítani a szobádat! – förmedt rá a férjem a 65 éves édesanyámra.
Anyám dermedten állt a nappali közepén, kezében egy csésze teával. Néhány másodpercig csak nézte a férjemet, és egyetlen szót sem szólt, mintha abban reménykedett volna, hogy mindjárt elneveti magát, és közli vele, hogy az egész csak egy rossz tréfa volt.
A férjem azonban egyáltalán nem mosolygott.
Ott állt előtte összefont karral, arcán azzal a hideg, fölényes kifejezéssel, amely mindig megjelent rajta, amikor úgy gondolta, joga van mások helyett dönteni.
– Jól hallottad, amit mondtam – folytatta. – Anyám és a húgom egy időre hozzánk költöznek. Szükségük van egy szobára, a tiéd pedig a legnagyobb. Egyébként sem csinálsz egész nap semmit. Vidéken sokkal jobb dolgod lesz.
Anyám lassan lesütötte a szemét, és a kezében tartott csészére nézett. Hatvanöt éves volt. Néhány hónapja élt nálunk, mert eltörte a csípőjét, és a felépülése idején segítségre volt szüksége.
Én magam kértem meg, hogy költözzön hozzánk. Azt szerettem volna, hogy nyugodtan pihenhessen, eljárhasson az orvosi vizsgálatokra, és fokozatosan visszanyerhesse az önállóságát.
A férjem annak idején beleegyezett.
Legalábbis én ezt hittem.
Éppen a konyhában voltam, amikor meghallottam a szavait. Azonnal elengedtem a kezemben tartott konyharuhát, és berohantam a nappaliba.
– Mit mondtál neki az előbb?
A férjem felém fordult. Láthatóan bosszantotta, hogy közbeszóltam.
– Ne kezdd már megint! Csak közöltem az anyáddal, hogy haza kell mennie. Holnap érkezik az anyám és a húgom, és eszem ágában sincs a kanapén altatni őket.
– Anyám még mindig a csípőtöréséből lábadozik! Ezt te is pontosan tudod!
– És akkor mi van? Nem élhet itt örökké!
Anyám óvatosan letette a teáscsészét az asztalra.
– Kislányom, kérlek, ne veszekedjetek miattam – suttogta. – Összepakolok, és elmegyek. Nem akarok senkinek a terhére lenni.
Ezek a szavak jobban fájtak, mint a férjem összes sértése.
Az anyám, aki egyedül nevelt fel, miután elveszítettük az édesapámat. Aki hosszú éveken át keményen dolgozott azért, hogy semmiben ne szenvedjek hiányt. Aki mindig mellettem állt, valahányszor szükségem volt rá.
Most pedig bűntudatot érzett azért, mert egy szobában lakott a saját lányának a házában.
Lassan a férjem felé fordultam.
– Tényleg azt akarod, hogy holnap elmenjen?
– Igen. És azt tanácsolom, ne nehezítsd meg a dolgokat. Az anyám és a húgom a családom. Ők mindenkinél fontosabbak.
Hosszasan néztem rá.
Aztán feltettem neki egy kérdést, amelyre láthatóan egyáltalán nem számított.
– Rendben. De mielőtt anyám összepakolna, szeretném, ha megmagyaráznál valamit. Miért mondtad az anyádnak három héttel ezelőtt, hogy végleg beköltözhet ebbe a házba? Az arca egy pillanat alatt megváltozott.
– Miről beszélsz?
– Arról a telefonbeszélgetésről, amelyet véletlenül hallottam. Arról, amelyben megígérted neki, hogy anyám hamarosan elköltözik, és a szobája rövidesen szabad lesz.
Néhány másodpercig hallgatott, majd vállat vont.
– És akkor mi van? Jogom van ahhoz, hogy az anyám a közelemben éljen!
– Természetesen. De ahhoz nincs jogod, hogy az én házamból kirakd az anyámat, csak azért, hogy helyet csinálj neki.
A férjem felnevetett.
– A te házadban? Ezt most komolyan mondod? Házasok vagyunk! Ez a ház ugyanúgy az enyém is!
Nem válaszoltam azonnal.
Nyugodtan odasétáltam a nappali szekrényhez, kihúztam azt a fiókot, amelyben a fontos iratokat tartottam, és kivettem belőle egy kék irattartót.
A férjem összevonta a szemöldökét.
– Ez meg mi?
Az asztalra tettem a mappát, majd kinyitottam előtte.
Több dokumentum volt benne: a tulajdoni lap, a fizetési bizonylatok, valamint egy évekkel korábban aláírt hivatalos okirat.
A férjem gyorsan átfutotta az első néhány oldalt. Ahogy haladt előre, az arckifejezése egyre inkább megváltozott.
– Miért mutogatod ezt nekem?
– Mert úgy tűnik, elfelejtettél valamit. Ezt a házat abból a pénzből vásároltam, amelyet még a házasságunk előtt takarítottam meg. Az ingatlan kizárólag az én nevemen van. Amikor pedig anyám ideköltözött, hogy felépüljön a sérüléséből, megígérted nekem, hogy úgy fogsz gondoskodni róla, mintha a saját édesanyád lenne.
– Ugye nem akarsz egy szoba miatt bíróság elé rángatni?!
– Nem. Egyszerűen csak emlékeztetni akarlak valamire: attól, hogy valakinek az anyja vagy, még nem dönthetsz mindenki más helyett.
Ebben a pillanatban megszólalt a férjem telefonja.
Az anyja neve jelent meg a kijelzőn.
Azonnal felvette, és kihangosította a hívást. Valószínűleg azt hitte, hogy az anyja előtt majd meghátrálok, és végül úgyis minden az ő elképzelése szerint alakul.
– Na, fiam? – kérdezte az anyósa türelmetlen hangon. – Elintézted már a dolgot? A húgod és én holnap reggel érkezünk. Remélem, addigra az a vénasszony már nem lesz ott!
Anyám az ablak mellett ült, így minden egyes szót tisztán hallott.
Elfordította az arcát, hogy elrejtse a könnyeit.
A férjem szigorúan rám nézett, mintha parancsba akarná adni, hogy egyetlen szót se szóljak.
De ezúttal nem állt szándékomban hallgatni.
Közelebb hajoltam a telefonhoz, és nyugodt hangon megszólaltam:
– Ne aggódjon. A szoba holnapra készen áll majd.
A férjem megkönnyebbülten elmosolyodott.
Az anyja elégedett kis kiáltást hallatott.
– Na végre! Már ideje volt, hogy megértsd, hol a helyed ebben a családban! Lassan becsuktam a kék irattartót.
Aztán hozzátettem:
– Mielőtt azonban elindulnak, kérjék meg a fiát, hogy magyarázza el, miért ígért oda önöknek egy szobát egy olyan házban, amely nem is az övé.
A vonal túlsó végén olyan csend lett, hogy még a folyosón lévő óra ketyegését is hallottam.
A férjem arcáról eltűnt a mosoly.
– Mit művelsz? – suttogta.
Egyenesen a szemébe néztem.
– Egyszerűen csak helyreteszem a dolgokat.
Ezután megfogtam anyám kezét, és felsegítettem a székről.
– Anya, nem kell összepakolnod. Addig maradsz itt, ameddig csak szeretnél.
Könnyes szemmel nézett rám.
A férjem azonban még mindig nem tudta, hogy a kék irattartóban lévő dokumentumok nem csupán a ház tulajdonjogáról szóltak.
Volt ott egy levél is az ügyvédemtől, amelyet mindössze két nappal korábban kaptam meg. Egy olyan döntésről szólt, amelyet a férjem tudta nélkül hoztam meg.
Egy döntésről, amely alapjaiban változtathatta meg a házasságunkat. Amikor előhúztam a mappából az utolsó lapot, a férjem arca teljesen elsápadt, miközben elolvasta az első sorokat…
Mert másnap reggel nem az anyám lesz az, aki összepakolja a holmiját.