— Anya, kérsz még egy kis krumplit? — kérdeztem, és a tál felé nyúltam.
Az anyósom, Ilona, letette a villáját.
— Ne hívj többé anyának.
A kezem megállt a levegőben.
— Tessék?
— Jól hallottad. Ne hívj anyának. Nem vagyok az anyád.
A férjem, Márk, felnézett a tányérjából. Az apósom, János, mintha hirtelen nagyon érdekesnek találta volna az abrosz mintáját. Márk húga, Zsófi, a poharára szegezte a tekintetét.
— Ilona néni, én csak… — kezdtem.
— Ilona néni? — vágott közbe. — Az még rosszabb. Nem vagyunk mi olyan közeli viszonyban.
A szavai élesebbek voltak, mint a kés a kezemben. Tíz éve voltam Márk felesége. Tíz éve jártam hozzájuk minden ünnepen, vittem süteményt, segítettem a konyhában, végighallgattam a történeteket a családról, amelybe — legalábbis én azt hittem — lassan én is beletartozom.
— Azt hittem, örülsz neki, ha így szólítalak — mondtam halkan.
— Én sosem kértem, hogy így szólíts.
Márk hátratolta a székét.
— Anya, ezt most miért kell?
— Mert ideje tisztázni a dolgokat — felelte Ilona. — Attól, hogy hozzámentél a fiamhoz, még nem lettél a lányom. Nem leszel soha a családunk tagja.
A mondat után olyan csend támadt, hogy hallottam az esőcseppeket az ereszcsatornában.
Nem sírtam. Nem akartam megadni neki azt az elégtételt, hogy lássa, mennyire fáj. Csak visszatettem a krumplis tálat az asztal közepére, összehajtottam a szalvétámat, és felálltam.
— Köszönöm az ebédet — mondtam.
— Ülj vissza — szólt rám Ilona.
Márk is felállt.
— Mi most elmegyünk.
— Te maradhatsz — mondta az anyja. — Vele nem kell elmenned.
Márk rám nézett, aztán az anyjára.
— De, anya. Vele megyek.
Aznap este nem beszéltünk sokat. Hazafelé Márk a kormányt markolta, én az ablakon bámultam a sötét utcákat. A lakásban levettem a kabátomat, és a fogasra akasztottam. Márk mögöttem állt a folyosón.
— Sajnálom — mondta.
— Nem te mondtad.
— De hagytam, hogy idáig fajuljon.
Erre nem tudtam mit felelni. Az elmúlt években sokszor próbáltam közelebb kerülni Ilonához. Megjegyeztem, hogyan issza a kávét. Tudtam, melyik virágot szereti. Ha beteg volt, vittem neki levest. Amikor Márk apja megműtötték, három napig én jártam be hozzájuk, hogy Ilonának ne kelljen mindent egyedül intéznie.
Talán mindezt azért tettem, mert azt reméltem, egyszer majd nem vendégnek érzem magam náluk.
Másnap reggel Márk telefonja csörgött. A kijelzőn az anyja neve jelent meg. Felvette, és a kihangosítót bekapcsolta, mert éppen kávét főzött.
— Szia, anya.
A vonal túlsó végén valaki beszélt, de nem hallottam tisztán. Márk arca megváltozott.
— Melyik kórházban vagy?
Elzártam a kávéfőzőt.
— Mi történt? — kérdeztem.
Márk intett, hogy várjak.
— Jól van? — kérdezte a telefonba. — Anya, figyelj rám. A nővér azt mondta, téged nem tudtak elérni, engem viszont igen. Miért én vagyok megadva kapcsolattartónak?
A túloldalon rövid szünet következett.
— Nem tudom, biztosan régi adat — felelte Ilona.
Márk összevonta a szemöldökét.
— Régi adat? Én vagyok megadva első számként, és… — Elhallgatott. — Azt mondják, Évát jelölted meg közeli hozzátartozónak.
A konyha mintha egy pillanatra megállt volna körülöttünk.
— Évát? — kérdeztem.
Márk rám nézett, de nem szólt.
Ilona valamit mondott a telefonba, gyorsan, idegesen.
— Anya, ezt te írtad alá? — kérdezte Márk. — A kórházi lapon a feleségem neve van megadva. Azt írták, őt kell értesíteni, ha veled történik valami.
— Nem tudom, mit mondanak neked.
— Nem azt kérdeztem, mit mondanak. Azt kérdeztem, miért őt jelölted meg.
Újabb csend.
Aztán Ilona hangja egészen megváltozott. Már nem volt benne sem düh, sem fölény. Csak fáradtság.
— Gyertek be — mondta. — Kérlek.
— Most? — kérdezte Márk.
— Igen. És… amikor ideértek, csukjátok be az ajtót.
A kórházba indultunk. Márk egész úton próbálta elérni az apját, de János nem vette fel. Amikor beértünk, Ilonát egy megfigyelőszobában találtuk. Sápadt volt, a karján infúzió, az ágy melletti széken a táskája hevert. Amint meglátott minket, az ajtóra pillantott.
Márk becsukta.
Ilona sokáig nem szólt. Aztán az éjjeliszekrényre mutatott.
— Ott van a táskámban egy kék mappa. Add ide, kérlek.
Kivettem belőle a mappát. Benne kórházi papírok, régi leletek és egy sárga lap volt, amelyen több adatot kézzel töltöttek ki. A lap tetején az ő neve állt. Alul, a „Sürgős esetben értesítendő személy” sor mellett az enyém.
Éva. A telefonszámom. A kapcsolat megjelölése: meny.
A kézírását azonnal felismertem.
— Te írtad be — mondta Márk.
Ilona lehunyta a szemét.
— Igen.
— Miért?
— Mert te sokszor nem veszed fel a telefont munka közben. János pedig… — Elakadt, aztán megrázta a fejét. — Mindegy.
— Nem mindegy — mondta Márk. — Ha Évának azt mondod, hogy nem tartozik a családhoz, akkor miért őt jelölöd meg elsőként?
Ilona a kezét nézte. A csuklóján kórházi szalag feszült.
— Mert tudtam, hogy ő felveszi.
— És azt is, hogy odajön — tettem hozzá.
Nem tagadta.
— Igen — felelte. — Azt is tudtam.
Márk leült az ágy melletti székre. A haragja lassan zavarodottsággá változott.
— Anya, nem értem. Tegnap azt mondtad neki, hogy sosem lesz a családunk tagja.
Ilona a takaró szélét gyűrögette.
— Tegnap… nem úgy gondoltam.
— Akkor hogy gondoltad?
Erre nem felelt rögtön. Kinézett az ablakon, bár a kórterem ablaka csak a szemközti falra nézett.
— Amikor apáddal összeházasodtunk, az anyja sosem fogadott el — mondta végül. — Mindig azt éreztette velem, hogy csak elvettem tőle a fiát. Bármit csináltam, nem volt elég jó. Ha segítettem, azt mondta, beleavatkozom. Ha csendben maradtam, azt mondta, nem érdekel a család.
János még mindig nem jelentkezett. Márk a padlóra nézett.
— Tudtam, milyen érzés — folytatta Ilona. — Azt hittem, ha én kemény vagyok, akkor senki sem fog tudni bántani. Aztán megszoktam, hogy falat húzok magam köré.
— És ezt a falat rám is ráhúztad — mondtam.
Ilona rám nézett. A szemében könny csillogott, de nem próbált közelebb jönni hozzám.
— Igen.
— Miért? — kérdeztem.
— Mert amikor először jöttél hozzánk, Márk minden percét veled töltötte. Még azután is, hogy összeházasodtatok, mindig téged hívott először. Ha valami baja volt, neked mondta el. Ha tanács kellett neki, hozzád fordult. Én pedig… én attól féltem, hogy már nincs rám szüksége.
Márk arca megfeszült.
— De hát ez nem verseny.
— Tudom. Most már tudom.
— Nem, anya. Ezt mindig tudtad. Csak nehéz volt elfogadni.
Ilona nem vitatkozott.
Az orvos később elmondta, hogy az ájulását valószínűleg a kiszáradás és a gyógyszerei okozták. Nem volt nagy baj, de néhány órán át bent akarták tartani megfigyelésre. A nővér szerint Ilona már a mentőben is engem keresett. Azt mondta, én tudom, hol tartja a gyógyszerlistáját, és melyik tablettát szedheti együtt a másikkal.
Kifelé menet Márk megállt a folyosón.
— Azt szeretném, hogy ne kelljen minden találkozás előtt azon gondolkodnod, vajon megint megaláz-e — mondta. — Ha nem akarsz vele beszélni, megértem.
— Nem tudom, mit akarok — feleltem.
— Ez rendben van.
Visszamentem a szobába. Ilona egyedül feküdt az ágyon, a kék mappa nyitva mellette.
— Márk elment kávéért — mondtam. — Mindjárt visszajön.
— Éva…
Leültem az ágy melletti székre, de nem fogtam meg a kezét.
— Nem tudom, miért írtál engem a lapra — mondtam. — Talán mert megbíztál bennem. Talán csak azért, mert tudtad, hogy hasznos leszek, ha baj van.
— Mindkettő igaz — felelte. — És egyik sem mentség arra, amit tegnap mondtam.
— Nem.
— Nem kérem, hogy bocsáss meg azonnal.
— Jó. Mert nem is tudnék.
Bólintott, mintha erre számított volna.
— De szeretném, ha egyszer… ha lehetne másképp.
Sokáig néztem rá. Eszembe jutott minden apró alkalom, amikor próbáltam kedvében járni, és az is, ahogy a vasárnapi asztalnál félreállított a mondatával. A kettő egyszerre volt igaz. Az, hogy szüksége volt rám, nem törölte el, ahogyan bánt velem. De az sem volt hazugság, hogy ő írt be a kórházi lapra, mert bennem bízott.
— Akkor kezdd azzal, hogy nem csak akkor hívsz, amikor baj van — mondtam.
Ilona bólintott.
— Megpróbálom.
— És ha valamivel gondod van, mondd el nekem úgy, ahogy egy felnőttnek mondanád. Ne az asztalnál, mindenki előtt.
— Rendben.
Nem öleltük meg egymást. Nem sírtunk össze. Nem történt semmi látványos, amitől hirtelen minden a helyére került volna. Csak beszélgettünk még néhány percet, lassan, óvatosan.
Amikor Márk visszajött, Ilona megkérte, hogy nyissa ki az ajtót.
— Nem kell már becsukni — mondta.
Egy héttel később felhívott. Nem azért, mert kórházba került. Azt kérdezte, meg tudnám-e mutatni, hogyan kell beállítani az új telefonján a videóhívást. A beszélgetés rövid volt, kicsit ügyetlen, de a végén megköszönte.
A következő vasárnap ismét nála ebédeltünk. Amikor beléptem, Ilona a konyhában állt, kezében egy tál frissen sült pogácsával.
— Éva, örülök, hogy eljöttél — mondta.
Aztán elhallgatott, mintha mérlegelne valamit.
Nem kérte, hogy hívjam anyának. Én sem kérdeztem meg, hogy megtehetem-e.
Leültünk az asztalhoz. A helyem most is ugyanott volt, mint máskor, a fal mellett. De Ilona ezúttal nem az asztalfőn foglalt helyet. Arrébb húzta a székét, és megkérdezte, kérek-e a pogácsából.
A konyhaajtó nyitva maradt.
Ez még nem jelentette azt, hogy minden rendbe jött. Csak azt, hogy egyikünk sem zárta be többé.