A nevem Anna, harmincéves vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer szépségversenyen állok majd színpadra. Nem modellkedtem, nem jártam fotózásokra, és különösebben magabiztos sem voltam. Egyszerűen csak beneveztem egy helyi jótékonysági versenyre, amelynek bevételét egy gyermekkórház kapta.
A férjem, Péter, örült, hogy jelentkeztem.
— Jó lesz neked — mondta. — Mindig is szerettél szép ruhákat tervezni.
A versenyre egy saját készítésű ruhában neveztem. Nem volt drága, és nem is kölcsönöztem. Éjszakánként varrtam, miután végeztem a munkámmal. A ruhát halványkék selyemből készítettem, apró gyöngyökkel a vállán. Amikor végre elkészült, Péter azt mondta, úgy festek benne, mintha mindig is színpadra készültem volna.
Az anyóson, Ilonán azonban már az első pillanattól láttam, hogy nem örül.
— Minek ez a felhajtás? — kérdezte, amikor Péter elmondta neki, hogy indulok a versenyen. — Anna nem az a típus, akit a szépsége miatt választanak ki.
A lánya, Réka, a kanapé másik végén ült, és elégedetten elmosolyodott.
Réka idősebb volt nálam, mindig gondosan öltözködött, és sokat foglalkozott a külsejével. Ilona szerint ő volt a család legszebb nője. Bármilyen alkalomról volt szó, az anyósom előbb a lányát dicsérte, aztán mindenki mást.
— Réka mindig is igazi szépség volt — tette hozzá. — Neki természetes kisugárzása van.
Nem válaszoltam. Nem akartam vitát. A jelentkezésemmel nem őt akartam legyőzni, és nem is azért neveztem be, hogy Ilona végre elismerjen.
A verseny estéjén Péter elkísért a városi színházba. A nézőtér megtelt. A színpad mellett önkéntesek gyűjtötték az adományokat, a háttérben pedig gyerekrajzokat állítottak ki. Az egész rendezvény inkább ünnepi jótékonysági estnek tűnt, mint hivalkodó szépségversenynek.
Ilona és Réka is eljöttek.
— Meg akartuk nézni, hogy boldogulsz — mondta Réka, de a hangjában nem hallottam valódi biztatást.
A versenyzők sorban bemutatkoztak. Volt közöttünk tanár, ápolónő, egyetemista és kisgyermekes anya. Mindenki elmondta, miért fontos neki a kórház támogatása.
Amikor rám került a sor, a színpad közepére álltam.
— Anna vagyok, egy ruhakészítő műhelyben dolgozom — mondtam. — Azért jelentkeztem, mert hiszem, hogy a szépség nem csak abban rejlik, hogyan nézünk ki. Hanem abban is, hogyan bánunk egymással, és mire használjuk azt, amink van.
A nézők udvariasan tapsoltak. A színpadról visszafelé menet láttam, hogy Péter mosolyog. Ilona viszont összeszorított szájjal figyelt.
A zsűri hosszasan tanácskozott. Közben az est házigazdája felidézte, mennyi pénzt sikerült összegyűjteni a gyerekkórház számára. Aztán a zsűri elnöke visszatért a mikrofonhoz.
— Az idei verseny győztese… Anna!
Egy pillanatig azt hittem, rosszul hallottam. Aztán a nézők felálltak és tapsolni kezdtek. Péter is felugrott a helyéről. Én a színpad közepére mentem, és átvettem a virágcsokrot.
Ekkor hallottam meg Ilona hangját.
— Ez nevetséges! Anna egyáltalán nem szép! Az én lányom az igazi szépség!
A terem elcsendesedett.
Réka azonnal felállt.
— Anya, kérlek — súgta neki, de Ilona nem állt le.
— A zsűri biztosan csak a ruhája miatt választotta! Réka sokkal szebb nála!
A színpadon álltam, kezemben a virágokkal. Éreztem, ahogy elönti az arcomat a forróság. Péter megindult az anyja felé, de egy pillanatra megállt. Úgy tűnt, nem tudja, mit tegyen.
A házigazda próbálta visszavenni a mikrofont.
— Kérem, maradjunk tiszteletteljesek — mondta.
Ilona továbbra is a lányát védte.
— Én csak az igazat mondom!
Ekkor Réka felállt, és kivette anyja kezéből a mikrofont, amelyet az egyik önkéntes próbált elvenni tőle.
— Elég volt, anya.
Ilona döbbenten nézett rá.
Réka a színpad felé fordult.
— Anna megérdemelte ezt a díjat. Nemcsak azért, mert gyönyörű a ruhája, hanem azért is, mert hónapok óta segít nekem a műhelyében.
Meglepődtem. Réka az előző évben elveszítette az állását, és egy saját ruhakollekciót próbált elindítani. Nem akartam, hogy a család tudjon róla, ezért nem mondtam el senkinek, mennyi időt töltöttem azzal, hogy segítsek neki: mintákat készítettem, átnéztem a szabásvonalakat, és kijavítottam néhány olyan darabot, amelyet nem tudott befejezni.
— Amikor bajban voltam, Anna nem gúnyolt ki, és nem kérdezte, miért nem tudok mindent egyedül megoldani — folytatta Réka. — Segített. Úgyhogy nem fogom hagyni, hogy most megalázd őt.
Ilona arca elvörösödött.
A taps lassan újra felhangzott. Nem volt hangos vagy diadalmas. Inkább olyan volt, mintha az emberek a bátorságot ünnepelnék, amellyel Réka végre szembeszállt az anyjával.
Péter feljött a színpadra, és megfogta a kezem.
— Büszke vagyok rád — mondta.
— Köszönöm.
Ilona nem maradt sokáig. Réka utána ment, de a színház előcsarnokában még beszélgettek egy ideig. Én nem hallottam, mit mondanak egymásnak.
Az este végén a szervezők megkérték a győztest, hogy mondjon néhány szót.
— Köszönöm a zsűrinek és mindenkinek, aki támogatja a kórházat — kezdtem. — Ezt a díjat nem úgy szeretném hazavinni, mint bizonyítékot arra, hogy ki szebb a másiknál. Nem is ezért jelentkeztem. Örülök, hogy nyertem, de még jobban örülök annak, hogy ennyi ember segített egy fontos ügyet.
Aztán Rékára néztem.
— És szeretném megköszönni a családomnak, különösen annak, aki ma este kiállt mellettem.
Péter megszorította a kezemet.
Később Ilona bocsánatot kért. Nem rögtön, és nem is úgy, ahogy reméltem volna. Először azt mondta, csak ideges volt. Később viszont beismerte, hogy mindig Rékát tartotta a szebbiknek, és félt attól, hogy mások is észreveszik, mennyire büszke a lányára.
— Nem kellett volna téged megaláznom — mondta végül.
— Nem — feleltem. — Nem kellett volna.
Nem váltunk egyik napról a másikra közeli barátnőkké. De Ilona többé nem tett úgy, mintha a szépségverseny eredménye sértés lenne Rékára nézve. Réka pedig egyre bátrabban mutatta meg a saját munkáit, és később valóban elindította a ruhakollekcióját.
A díjat hazavittem, de nem tettem ki a nappaliba. A dolgozószobámban áll, a varrógépem mellett.
Nem azért, mert a verseny bebizonyította, hogy Ilona tévedett arról, ki a legszebb. Hanem mert emlékeztet arra az estére, amikor a legfontosabb elismerést nem a zsűritől kaptam.
Hanem a sógornőmtől, aki végre kimondta, hogy a szépség nem verseny a családtagok között, és hogy a szeretetnek nem kell egyikünk ragyogását sem elvennie a másiktól.