Az esküvőnk másnapján az anyósom már azzal a tollal várt a konyhában, amellyel előző délután tanúként aláírta a házassági anyakönyvet. Két lapot tett a tányérom mellé, és megkérdezte, hogy az új nevemet gyakoroltam-e már.
– Megtartottam a régit – feleltem.
– Akkor azzal írd alá.
A papír tetején a lakás címe állt. Egy második emeleti, erkélyes lakás volt Győrben, a vásárcsarnoktól pár utcányira. Már kétszer megnéztük Gergővel. Az erkélyajtó szorult, a konyhában még ott volt az előző tulajdonos falinaptára, de délután háromkor besütött a nap egészen az előszobáig. Az első megtekintés után azon vitatkoztunk, melyikünk íróasztala kerüljön oda.
A lapon a vevő neve mellett az anyósom, Éva neve szerepelt.
– Az én nevemre íratjuk a lakást, nehogy váláskor elvedd – mondta. – Gergő majd elmagyarázza. Egyél előbb, még meleg a pogácsa.
A férjem a mosogatónál állt, és az esküvői torta műanyag dobozának fedelét próbálta visszanyomni. Az egyik sarka újra és újra felpattant.
– Te láttad ezt? – kérdeztem tőle.
– A címét én írtam bele.
Megfordította a dobozt, és a másik oldalról próbálta ráilleszteni a fedelet. A zakóját előző este levette a lagziban, az ingujját pedig feltűrte. Most ugyanabban az ingben állt előttem. A mandzsettáján még látszott a meggylé, amit a keresztfiam öntött rá, amikor megkérte, hogy emelje föl a tortához.
Éváéknál aludtunk, mert közelebb laktak az étteremhez, mint mi. A ruhám a vendégszoba szekrényének ajtaján lógott. A cipőmet levettem a lépcsőn, így mezítláb ültem az asztalnál. Azt hiszem, ezért is maradtam ülve olyan sokáig. Képtelen voltam elképzelni, hogy fölmegyek a cipőmért, aztán visszajövök mellettük a bőröndömmel.
– Miért kell ehhez az én aláírásom?
Éva a második lapra bökött.
– Hogy később is emlékezzünk, mit beszéltünk meg.
Elolvastam. A papír szerint a vételár rám eső részét átadom Évának, és tudomásul veszem, hogy a lakást ő veszi meg. A saját nevemet is ott találtam a lap alján. Gergő a régi lakcímemet írta mellé, azt, ahonnan három éve összeköltöztünk.
A megtakarításomat abból raktam össze, amit a győri könyvelőirodában a fizetésemből félre tudtam tenni, meg abból, amit apám után kaptam. Az utóbbi pénzt két évig meg sem mozdítottam. Még a banki alkalmazásban is külön neve volt a számlának: Apa. A lakást részben azért akartam annyira, mert a szűk előszobába befért volna a cipőpad, amit ő készített nekem az első albérletembe.
– Az eladó tud erről? – kérdeztem.
– Hétfőig ráérünk szólni neki – felelte Gergő.
Éva erre felnézett.
– Te azt mondtad, hétfőn már mehetünk a kulcsért.
Gergő letette a dobozt. A fedél még mindig nyitva volt.
– Azt mondtam, hogy a héten el lehet intézni.
Éva a kardigánja zsebéből előhúzott egy kulcscsomót. Egy lapos, sárga műanyag halacska lógott rajta. Emlékeztem rá az első karácsonyunkról. Azzal nyitotta ki nekünk a kaput, amikor Gergő először vitt haza bemutatni.
Letette a kulcsokat a toll mellé.
– Akkor ezt miért kérted el tőlem tegnap?
Gergő rám nézett. Abból, ahogy a kulcs után nyúlt, megértettem, hogy sokkal jobban szeretné, ha előbb az első papírt írnám alá.
🗝️ Az első kommentben derül ki, miért kerültek Éva kulcsai az asztalra.
– Hogy legyen nálam egy példány, ha már kiköltöztök – mondta Gergő.
– Honnan költöznek ki?
Éva megfogta a kulcskarikát, de nem vette föl. Az ujjával ide-oda tolta a műanyag halat.
– Innen. Laci eladta a házat.
Az apósom, Laci, előző este éjfél után hazament a lagziból. Azt mondta, reggel korán indul a pecásokkal. Együtt ettük meg a töltött káposzta maradékát az étterem lépcsőjén, amíg a taxijára várt. Megkérdezte, szeretnék-e majd az erkélyre egy keskeny virágládát. Mondtam, hogy igen, csak előbb meg kell mérnem a korlátot. Azt felelte, ahhoz elég lesz egy fénykép.
– Mikor adtátok el? – kérdeztem.
– Kedden írtuk alá. Hat hét múlva adjuk át.
Gergő leült. Én továbbra is állva láttam magam előtt, ahogy az esküvő előtt két nappal a nappalinkban a meghívottak névsorát nézte. Kivette a kezemből a ceruzát, és az apja neve mellé odaírta, hogy ablak mellé ültessük, ott kevésbé zavarja a zene. A házról egy szót sem szólt.
– És Laci hová költözik?
– A bátyja fölé, Mosonmagyaróvárra. Van ott egy üres lakás.
– Te is odamész?
Éva letörölt egy morzsát az asztalról. A tenyerében maradt.
– Én március óta külön alszom tőle, Nóri.
Márciusban jártunk náluk utoljára úgy, hogy ott is aludtunk. Éva akkor ágyneműt húzott nekünk a vendégszobában, aztán a saját párnáját bevitte a nappaliba. Azt mondta, a tévé előtt szokott elaludni. Reggel Laci az udvaron kávézott, pedig olyan hideg volt, hogy kabátot vett a pizsamájára. Gergő kiment hozzá. Én segítettem megkenni a zsemléket.
Éva elmondta, hogy hónapok óta beszéltek az eladásról. A ház nagy volt, a fűtést alig győzték, és mindketten szerettek volna külön lakni. A vevő hamarabb jelentkezett, mint gondolták. Éva a saját részéből szeretett volna egy kicsi lakást a városban, közel a buszhoz. El is ment megnézni egyet Marcalvárosban. Kicsi volt, de volt lift, és a konyhaablak előtt megállt egy fa ága. Tetszett neki, hogy tavasszal majd látja, mikor hajt ki.
– Mi lett azzal a lakással? – kérdeztem.
– Gergő azt mondta, várjak vele. Azt mondta, megbeszéltétek, hogy a tietekben nekem is jut egy szoba.
A mi lakásunkban két szoba volt. A kisebbikről hetekig beszélgettünk. A fal mellé kihúzható kanapét terveztünk, hogy a húgom nálunk alhasson, ha éjszakás a kórházban. Én az ablakhoz tettem volna az íróasztalt. Gergő egyszer azt mondta, a kanapét még ne rendeljük meg, mert lehet, hogy keskenyebb ágy kell oda.
Akkor azt hittem, az ajtónyílást mérte le.
– Mit mondtál még neki? – kérdeztem.
Gergő a kezébe vette a tollat.
– Azt, hogy amíg összeszedi magát, lakhat velünk. Anyu meg azt mondta, ha így van, belead a vételárba. Abból, amit a házért kap. Kijött volna a teljes összeg.
– Mennyi időre?
– Azt nem beszéltük meg.
– Velem egy napot sem beszéltél meg.
Éva kivette a kezéből a tollat. A kupakját visszanyomta, aztán közénk tette.
– Nekem azt mondtad, hogy Nóri már helyet csinált a komódnak.
Gergő nem felelt. A komód az előszobában állt, rajta a tegnapi menyasszonyi csokorral. Éva kérdezte meg két hete, hogy szerintem át lehet-e festeni. Rávágtam, hogy persze, világoszöldben szép lenne. Most először értettem meg, miért mutatta meg utána a telefonján ugyanazt a zöldet, amit az erkélyes lakás konyhájába kinéztem.
– És a válás? – kérdeztem Évától.
Sokáig nézte a két lapot.
– Tegnap a fodrásznál Laci felhívott, hogy vigyem el a varrógépet, különben ott hagyja a vevőnek. Negyven éve az enyém. Mire odaértem az esküvőre, már azon gondolkodtam, mit kell még időben elvinnem, mielőtt valaki eldönti helyettem, hogy mire van szükségem. – Megigazította a papírok sarkát. – Ma reggel meg én ültem ide ezzel.
Fölmentem a cipőmért. Mire lejöttem, Gergő felvágta a torta maradékát három egyforma szeletre. Éva egyik tányért sem húzta maga elé.
– Hétfőn felhívom az eladót – mondtam. – Megmondom neki, hogy a vételárról még nem állapodtunk meg. A pénzem addig a számlámon marad.
Gergő megkérdezte, vele megyek-e haza. Azt feleltem, hogy igen. Szerettem volna átöltözni, és szerettem volna, ha előveszi a telefonját, megmutatja, kinek mit ígért, és végighallgatja, amikor elmondom, melyik mondatnál hittem volna neki, ha akkor beszél velem. Sokkal tovább tartott, mint gondoltam. Délután kettőkor még mindig ugyanazt a két hideg kávét tologattuk a konyhaasztalon.
Hétfőre az erkélyes lakás eladója kapott egy másik ajánlatot. Adott nekünk még egy napot. Este Gergő elővette a számológépet, de ezúttal megkérdezte, van-e kedvem számolni. Azt mondtam, nincs. Másnap megköszöntem az eladónak, hogy várt.
Éva visszahívta a marcalvárosi lakás tulajdonosát. Az első lakást addigra kivették, de ugyanabban a házban üresedett egy másik. Elment megnézni. A konyhaablakból a parkolót látta, a nappaliból viszont a fa tetejét. Aznap este ő hívott fel engem. Gergőnek még nem szólt. Azt akarta tudni, segítenék-e lemérni, befér-e a varrógép az ablak alá.
Hat hét múlva költözött. A gép befért. A komódot végül Laci vitte magával, miután fölhívta Évát, és megkérdezte, kell-e neki. Gergő a régi házban maradt, hogy átadja a kapukulcsokat a vevőnek. Én Évánál bontottam ki a bögréket. A menyasszonyi csokorból elrakott két szál rezgőt, és beletűzte őket egy befőttesüvegbe a varrógép mellé.
Amikor indulni készültem, utánam szólt az ajtóból. A tenyerében két új kulcs feküdt.
– Kérsz egyet? – kérdezte.
Már nyúltam volna érte. Aztán eszembe jutott, milyen gyorsan feleltem neki annak idején a komód színére.
– Most inkább becsöngetek, ha jövök – mondtam.
Éva bólintott, és visszacsúsztatta a kulcsokat a zsebébe. Mire a lift megérkezett, megint kinyitotta az ajtót.
– Akkor vasárnap becsöngetsz?