A fiam a nagymamája hetvenedik születésnapján a mikrofonba mondta el, hogy a családunkban sírni a garázsban szokás. Aztán az apjára nézett, és hozzátette, hogy ő odabent jobban szeret.
A kőszegi vendéglő különtermében huszonhatan ültünk. A pincér éppen az asztal közepéről szedte le az üres uborkástálakat. Bence az imént még a tányérja szélén sorakoztatta a sült krumplikat, most meg ott állt a nagymamája mellett, és két kézzel fogta a mikrofont, nehogy leejtse.
– Köszönöm, Mama, hogy nálad szabad sírni – mondta. – És hogy utána nem kérdezed meg, jobban vagyok-e.
Már nyúltam a poharamért. Úgy éreztem, ha iszom egy kortyot, mindenki más is talál magának valami elfoglaltságot, és Bence visszaülhet anélkül, hogy ebből beszélgetés lenne. A mellettem ülő férjem azonban letette a villáját.
– A garázst kihagyhattad volna, Beni – mondta.
Nem hangzott haragosnak. Inkább úgy mondta, mint amikor a pénztárnál már a szalagon van valami, amiről otthon megbeszéltük, hogy túl drága.
Anyósom, Éva, aznap először nézett egyenesen a fiára.
– Én örülök, hogy elmondta, Tamás.
Bence visszaült közénk. Az ölébe húzta a szalvétáját, és nekilátott kibontani a sarkára kötött csomót. Délelőtt még azzal jött oda hozzám, hogy tízévesen muszáj-e inget venni egy születésnapra. Fogalmam sem volt, hogy közben pohárköszöntőre készül.
Öt hónapja halt meg az apósom. A vendéglőben mindenki tudta, hogy ő hiányzik, de a család két külön mondatot használt rá. A rokonok szerint Laci most biztosan reklamálna, hogy miért ilyen vékonyra vágták a rántott húst. Tamás szerint az apja annak örülne, ha az anyja jól érezné magát. Éva erre mindannyiszor megigazította maga előtt az evőeszközöket.
Én intéztem az ebédet. Lefoglaltam a termet, elhoztam Szombathelyről a tortát, és a telefonomban külön listát vezettem arról, ki kért húslevest, és ki eszik inkább gombát. A foglaláskor huszonhét széket mondtam. Csak azután vettem észre, hogy eggyel többet számoltam, amikor a pincér visszakérdezett, kell-e etetőszék.
Tamásnak ezt nem meséltem el. Amióta meghalt az apja, a konyhában állva telefonált az anyjával, és a hívás végén mindig megkérdezte, van-e elég fa a kályhához. Még júniusban is. Ilyenkor elindítottam a vízforralót, hogy legyen valami zaj, amíg válaszol.
A garázsról az jutott eszembe, hogy Bence talán meglátta ott az apját. Múlt vasárnap Tamás egy egész órán át kereste a kerékpárpumpát, amely ott volt az előszobában a cipősszekrénynek támasztva. Már akkor is gyanúsnak kellett volna lennie, hogy a végén üres kézzel jött vissza, és a pumpát meg sem említette.
A pincér visszatért a tortakéssel. Éva húga fölállt lefényképezni az ünnepeltet, Bence pedig közelebb hajolt hozzám.
– Anya, ugye a másik felét te mondod el?
– Minek a másik felét?
Rám nézett, aztán az apjára. Tamás úgy ült mellettünk, mintha nem hallana.
– Annak, amit hétfőn a garázsban mondtál nekem – felelte Bence. – Én szó szerint úgy csináltam, ahogy kérted.
🕯️ Hogy mit kértem tőle azon a hétfőn, az az első kommentből derül ki.
Hétfőn délután Évát vártam, hogy hazahozza Bencét. A tortadoboz méretét próbáltam lemérni az autó csomagtartójában, amikor a fiam bejött a garázsba. Az iskolatáskája még rajta volt, az egyik vállpánt egészen bevágott a nyakába.
– Anya, baj van a mamával.
Rögtön arra gondoltam, hogy elesett. Már kérdeztem is, hol van, amikor Bence azt mondta, hogy otthon, és csak sír.
– Elővette a nagy fazekat – magyarázta. – Aztán visszarakta, és leült.
Az a fazék akkora volt, hogy Éva két kézzel emelte le a szekrény tetejéről. Abban főzte a húslevest, ha összegyűlt a család. Laci a nyakát és a farhátat szerette, a fazék aljáról. Éva még a temetés után is megkérdezte egyszer a telefonban, hogy kérünk-e a levesből, mert megint túl sok lett.
Bence ott állt előttem a garázsban, és már neki is rángott az álla. Nekem pedig az jutott eszembe, hogy az anyósom mindjárt becsönget. Egy pillanat alatt elképzeltem, ahogy meglátja Bencét, és még ő kezd el vigasztalni bennünket.
– A mamának most épp elég baja van – mondtam. – Ha sírni akarsz, maradj itt egy kicsit, jó? Mire bejössz, szedd össze magad. A születésnapján meg mondj neki valami olyat, aminek örülni fog. Azt, amit tényleg szeretsz benne.
Odaadtam neki egy papír zsebkendőt a kocsi ajtajából. Még a használt parkolójegy is kijött vele, és emlékszem, azt visszatettem a helyére. Utána a tortadobozzal a kezemben bementem a házba.
Éva aznap nem csöngetett be. Bence egyedül jött át tőle a két utcával odébb lévő házukból. Akkor ezt még meg is dicsértem, mert az átkelőnél ügyesen körülnézett.
– Azt mondtad, olyat mondjak, aminek örülni fog – folytatta Bence a vendéglőben. – A mama mosolygott, amikor gyakoroltam neki.
– Nekem csak az elejét mondtad el – jegyezte meg Éva.
– Mert a végét anya mondja.
Éva húga leengedte a telefonját. Az ünnepelt hetvenes alakú gyertyája már égett a tortán, a hetes tövében összegyűlt egy kis viasz. Éva kihúzta mindkét gyertyát, és elfújta őket a kávéscsésze fölött.
– Ezt még újra meg tudjuk gyújtani – mondta a pincérnek. – Hozna nekünk egy kis vizet?
Tamás hátratolta a székét. Azt hittem, kimegy, de csak megfordította, hogy szemben üljön a fiával.
– Te akkor egyedül maradtál a garázsban?
Bence bólintott.
– Meddig?
– Amíg elment a szomszéd néni. A kutyája mindig megszagolja az arcomat, ha leguggolok. Nem akartam, hogy megkérdezze, miért ülök a földön.
Tamás rám nézett. Pontosan tudtam, hogy most fölidézhetném, hányszor mondta az elmúlt hónapokban, hogy az anyja előtt tartsuk magunkat. Hogy neki is szóltam kedden a nagy fazékról, és ő annyit felelt, majd ő beszél Évával. Hogy mind a ketten örültünk, amikor Bence vacsoránál az iskolai fociról mesélt, mert így legalább volt miről kérdezgetnünk.
A fiam közben tovább bontogatta azt a szerencsétlen csomót a szalvétán. Rátettem a kezem az asztalra mellé.
– Igen, én küldtelek oda – mondtam. – És ott is hagytalak. Sajnálom, Bence.
Egy pillanatra abbahagyta a szalvéta piszkálását.
– Kinyitottad volna az ajtót, ha visszamegyek?
– Persze.
– Be volt csukva.
Eszembe jutott, hogy a garázsból a házba vezető ajtót mindig behúzom magam után. Olyan hangosan kattan a nyelve, hogy a konyhából is hallani lehet. Bence valószínűleg ott ült a földön, és hallotta.
– Legközelebb veled maradok – mondtam.
Bence a nagymamájára nézett.
– Akkor most megmutathatjuk?
Éva a táskája után nyúlt. Egy négyrét hajtott, kockás füzetlapot húzott elő, amelynek az egyik sarkán ott maradt a spirál helye. Bence kisimította az asztalon. Három oszlop volt rajta, a tetejükön a hétfő, a szerda és a péntek. A hétfő alá odaírta a saját nevét. A szerda alá az apjáét. A péntek alá az enyémet.
– Ez meg micsoda? – kérdezte Tamás.
– Beosztás. A mama azt hitte, hétfőn azért mentem vissza hozzá, mert elfelejtettem a tornazsákomat.
– Ott volt a fogason – mondta Éva.
– Direkt hagytam ott. Hogy visszamehessek, ha kell.
Éva ezen elmosolyodott. Aztán az ujjával végigsimított a lap gyűrődésén.
– Hétfőn tényleg visszajött. A konyhában ültem. Azt hittem, ha lát, még jobban megijed, úgyhogy fölálltam volna, hogy keressek neki valami ennivalót. Erre közölte, hogy már evett, és kihúzta magának a mellettem lévő széket. Ott ültünk egy darabig. Aztán kért egy szelet vajas kenyeret.
– Mert addigra megéheztem – mondta Bence.
A szerda mellé apró betűkkel azt írta, hogy hat után. Tamás szerda esténként úszni járt. Ezt mondta legalábbis, amikor Bence már másodszor kérdezte meg, miért nincs itthon vacsorára. Most az ujjával megérintette a saját nevét.
– Láttad, hogy ott voltam szerdán?
– A cipőd ott volt a mama ajtaja előtt. Azt hittem, bent vagy, de a mama mondta, hogy a lépcsőn ülsz.
Éva a fiához fordult.
– Vittem volna ki neked egy pulóvert. Azt mondtad, mindjárt mész.
– Ott hallottam a legjobban – felelte Tamás.
Vártam, hogy megmondja, mit. Belekortyolt a vízbe, és egy kevés az inge elejére csöppent. Bence odatolta neki a szalvétáját. Addigra kibontotta a csomót.
– Apám mindig akkor húzta el az előszobában a papucsát, amikor már hallotta, hogy megjöttem – mondta Tamás. – Egyik szerdán anyád szomszédja jött haza. Ugyanolyan papucsa lehet. Vagy csak ugyanúgy jár benne. Már nyúltam a kilincsért, mire leesett.
Éva megfogta a pohara talpát.
– Jövő szerdán ülj be hozzám – mondta. – Van még abból a szilvalekvárból, amit ketten főztetek. Egy üveggel fölbontottam. Odaégett az alja, ahogy mondtam neki.
Tamás elnevette magát, és a szalvétát az arcához emelte. A terem másik végéből ekkor kiáltott oda az egyik unokatestvére, hogy valaki mentse meg neki a marcipánrózsát. Éva húga a torta fölé hajolt, megkereste a rózsát a késsel, és óvatosan átemelte egy kistányérra.
Én még a pénteket néztem.
– Engem miért írtál be?
Bence húzott egyet a vállán.
– Mert pénteken korábban végzel.
– Úgy értem, miből gondoltad, hogy én is szeretnék átmenni?
– Mert a papának még mindig megveszed a kiflit.
Minden pénteken ugyanabba a pékségbe jártam hazafelé. Laci a sima sós kiflit szerette, azt, amelyikről az autóban az ember ölébe hullik a só. Én a magvasat vettem magamnak, neki a sósat. Az utóbbi időben péntek esténként a sós kiflit felkarikáztam, megszárítottam a sütőben, és eltettem egy üvegbe. Már két üveg volt tele.
– A múltkor oda akartam adni a kacsáknak – folytatta Bence. – Mondtad, hogy az a papáé. Aztán becsuktad a szekrényt.
Erre a mondatra egyáltalán nem emlékeztem. Arra igen, hogy Bence péntekenként mindig megkérdezi, mit hoztam a pékségből. Már azt is tudtam, miért bontja ki olyan gondosan a zacskót, és miért hagyja ott azt az egy kiflit, amikor a többit még kabátban megeszi.
– Pénteken átvihetem a frisset – mondtam Évának.
– Jó – felelte. – Vajat majd én veszek.
A pincér visszahozta a gyufát. Éva megvárta, amíg Bence a székre térdel, aztán együtt szúrták vissza a hetest meg a nullát. Másodszorra az egész asztal énekelt. Tamás a második sornál kapcsolódott be, és egy fél hanggal mélyebben énekelt mindenkinél. Éva épp akkor nézett rá, amikor levegőt vett a gyertyákhoz, úgyhogy az első fújásból csak a nulla aludt el.
A kockás lapot este hazavittük. Bence a hűtőre tette az állatkertes mágnes alá, és mire levettem az ünneplőcipőmet, már pizsamában állt a konyhaajtóban.
– Anya, ha péntek előtt is kell, lehet?
Kinyitottam a mellettem álló széket összecsukható lábát, mert délután félretettem a vasaláshoz. Bence leült, a talpa épp csak leért a padlóra. Jó ideig egyikünk sem mondott semmit. Aztán odakint Tamás beállt a kocsival, és becsukta a garázst.
A házba vezető ajtót nyitva hagyta.