„A tavaszi szünetet a tengerparti házadban töltjük – én, a gyerekek és anyám. Kérlek, csütörtök előtt töltsd fel a hűtőt élelmiszerrel!”
A menyem, Viktória üzenete ott világított a telefonom képernyőjén.
Kétszer is elolvastam, mert először azt hittem, rosszul értem. Nem kérdezett. Nem érdeklődött, szabad-e a ház. Egyszerűen közölte, hogy ő és a családja nálam fog nyaralni, ráadásul még azt is elvárta, hogy én gondoskodjak az élelmiszerekről.
Letettem a kávéscsészémet, és visszaírtam:
„Mióta beszéltük meg, hogy nálam töltitek a tavaszi szünetet?”
A válasz szinte azonnal megérkezett.
„Ugyan már! A családnak nem kell engedélyt kérnie. A ház úgyis üresen áll. A gyerekek már nagyon várják.”
A ház valóban üresen állt az év nagy részében. De attól még az enyém volt.
Hatvanegy éves vagyok, és a tengerparti házat több mint húsz évvel ezelőtt vásároltam. Akkor még a férjem, András is élt. Minden nyáron együtt mentünk oda, reggelente a teraszon kávéztunk, esténként pedig a parton sétáltunk.
András halála után a ház különösen fontossá vált számomra. Nemcsak egy ingatlan volt, hanem az utolsó hely, ahol még minden a közös életünkre emlékeztetett.
A fiam, Gábor, természetesen tudott erről. Viktória viszont mindig úgy beszélt a házról, mintha az egész család közös tulajdona lenne.
Az első években nem zavart, ha néhány napra odamentek. Mindig örültem, amikor az unokáim, Bence és Emma nálam nyaraltak. De az utóbbi időben valami megváltozott.
Viktória már nem kérdezte meg, mikor lenne alkalmas a látogatás. Csak bejelentette, mikor érkeznek.
Egyszer egy teljes hétre hívták meg a barátaikat a házamba. Máskor úgy hagyták ott a konyhát, mintha egy nagyobb társaság után takarítottam volna. Amikor szóvá tettem, Viktória csak nevetett.
„Ne aggódj, úgyis van pénzed takarítónőre.”
Gábor pedig minden alkalommal azt mondta:
„Anya, ne csinálj ebből problémát. Hiszen a családod vagyunk.”
Most azonban már nemcsak a házat akarták használni. Azt is elvárták, hogy én fizessem a nyaralásuk egy részét.
Csütörtök előtt töltsem fel a hűtőt.
A következő üzenetben Viktória már egy bevásárlólistát is küldött. Tej, tojás, sajtok, sonka, gyümölcsök, gyerekeknek való édességek, üdítők, ásványvíz, hús a grillezéshez és néhány drágább bor.
A lista végén még ez állt:
„A gyerekek szeretik a friss epret és a málnát. Ezekből vegyél többet!”
Egy pillanatra elmosolyodtam.
Aztán felhívtam Gábort.
– Szia, anya! – szólt bele vidáman. – Gondolom, Viktória már írt a nyaralásról.
– Igen. Azt is elmondta, hogy csütörtök előtt tele kell pakolnom a hűtőt.
Gábor elhallgatott.
– Hát… igen. A gyerekek miatt lenne jó, ha minden elő lenne készítve.
– És te mikor tervezted megkérdezni, hogy használhatjátok-e a házat?
– Anya, ne kezdjük már ezt! Nincs ott senki, miért ne mehetnénk?
– Azért, mert az én házam.
– Tudom, de mi család vagyunk.
– A család nem azt jelenti, hogy bárki rendelkezhet a másik tulajdonával.
Gábor sóhajtott.
– Viktória már mindent megszervezett. A gyerekeknek is elmondtuk, hogy megyünk.
– Akkor talán előbb kellett volna megkérdeznetek engem.
Nem válaszolt.
A beszélgetés után sokáig ültem a nappaliban. Nem akartam veszekedni a fiammal. Nem akartam, hogy az unokáim csalódjanak. De azt sem akartam, hogy továbbra is természetesnek vegyék, hogy mindent megkapnak tőlem.
Másnap felhívtam az ingatlanügynökömet, Pétert, aki időnként ellenőrizte a házat. Megkérdeztem, hogy minden rendben van-e.
– Természetesen – felelte. – Miért kérdezi?
– Senkinek sem adtam engedélyt a ház használatára. Szeretném, ha a kulcsok továbbra is csak nálam és önnél lennének.
– Rendben. Történt valami?
– Egyelőre csak szeretném tisztázni a dolgokat.
Ezután elővettem az irataimat. A tulajdoni lap egyértelműen az én nevemet tartalmazta. A házat saját megtakarításomból vásároltam, és András halála után is kizárólag az én tulajdonomban maradt.
Délután Viktória újra írt.
„Már csak két nap van hátra. Remélem, nem felejtetted el a bevásárlást. A gyerekek nagyon izgatottak!”
Válaszoltam:
„A ház használatát nem beszéltük meg, ezért nem készülök bevásárlással.”
Pár másodperc múlva megcsörrent a telefonom.
– Ezt most komolyan gondolod? – kérdezte Viktória köszönés nélkül.
– Teljesen komolyan.
– Már mindent lefoglaltunk! Anyám is szabadságot vett ki!
– Sajnálom, de nem adtam engedélyt a ház használatára.
– De hát a gyerekekről van szó!
– Az unokáimat szeretem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a házamat előzetes egyeztetés nélkül bárki igénybe veheti.
Viktória hangja egyre élesebb lett.
– Gábor azt mondta, nem lesz probléma!
– Akkor Gábornak kellett volna előbb velem beszélnie.
– Te tényleg képes vagy tönkretenni a gyerekek szünetét egy ilyen apróság miatt?
– Nem én szerveztem meg a nyaralást engedély nélkül.
A vonal másik végén csend lett.
Aztán Viktória kimondta azt, amire egyáltalán nem számítottam:
– Figyelj, már az is felmerült bennünk, hogy a nyarat is ott tölthetnénk. Anyámnak nagyon tetszik a környék, és a gyerekeknek is jót tenne, ha többet lennének a tengernél. Nem értem, miért ragaszkodsz ennyire ahhoz, hogy egyedül használd azt a házat.
Ekkor már világosan láttam, hogy nem egy rövid tavaszi kiruccanásról van szó.
Hosszabb távra tervezték az életem egyik legfontosabb helyét.
– Viktória – mondtam nyugodtan –, a ház nem nyaraló, amit előzetes bejelentés nélkül lefoglalhattok. Nem költöztök oda, és nem fogtok ott nyaralni az engedélyem nélkül.
– Ezt majd Gáborral megbeszéljük!
– Beszéljétek meg. De a döntés az enyém.
Aznap este Gábor személyesen jött át.
Már az ajtóban láttam rajta, hogy dühös.
– Anya, miért kell ezt ennyire megnehezítened?
– Nem nehezítem meg. Egyszerűen nemet mondtam.
– Viktória szerint nagyon csúnyán beszéltél vele.
– Én csak közöltem vele, hogy nem használhatja a házamat engedély nélkül.
Gábor leült, és a homlokát dörzsölte.
– Már megvettük a vonatjegyeket, és a gyerekeknek is megígértük.
– Akkor másik szállást kell keresnetek.
– De a ház üresen áll!
– Amikor én nem vagyok ott, attól még nem válik a tiétekké.
Gábor egy darabig hallgatott, majd megkérdezte:
– És ha legalább anyám, vagyis Viktória anyja is velünk jönne, az sem lenne rendben?
– Nem. Nem azért, mert nem kedvelem őt, hanem mert senkivel sem egyeztettetek.
Ekkor elővettem egy mappát az asztalfiókból.
Benne voltak a korábbi látogatásaik után készült fényképek, a javítási számlák és azok az üzenetek, amelyekben Viktória megígérte, hogy megtéríti az általa okozott károkat.
Soha nem fizetett.
– Emlékszel erre? – kérdeztem, és elé tettem egy számlát. – A teraszajtó javítása. És erre? A kerti bútorok cseréje. Ezeket mind én fizettem, mert nem akartam veszekedést.
Gábor lesütötte a szemét.
– Nem tudtam, hogy ennyi minden történt.
– Nem is kérdezted.
Hosszú csend következett.
Végül Gábor felállt.
– Beszélek Viktóriával. Keresünk másik megoldást.
– Rendben. És szeretném, ha megértenéd: az unokáim mindig szívesen látott vendégek nálam, de a házam használatáról én döntök.
A következő napokban Viktória nem írt. Gábor viszont felhívott, és elmondta, hogy végül egy közeli apartmant foglaltak.
A tavaszi szünet alatt elvittem Bencét és Emmát egy napra a tengerpartra. Fagylaltoztunk, sétáltunk, kagylókat gyűjtöttünk. Viktória is ott volt, de ezúttal nem viselkedett úgy, mintha ő lenne a ház úrnője.
Indulás előtt megállt mellettem.
– Talán tényleg meg kellett volna kérdeznünk – mondta halkan.
– Igen – feleltem. – Ennyi lett volna az egész.
Azóta is szeretem, ha a családom meglátogat. Szívesen főzök nekik, örülök az unokáimnak, és boldoggá tesz, ha együtt tölthetünk néhány napot.
De egy dolgot többé nem engedek meg:
Hogy a szeretetemet kötelességnek tekintsék, a tulajdonomat pedig közös használatú vagyonnak.
Mert attól, hogy valaki a családtagom, még nem dönthet helyettem arról, mi az enyém.