– Takarodj a fiam lakásából! – üvöltötte az anyósom, miközben dühösen hozzám vágta a táskámat. – Semmi keresnivalód itt! Ez az én fiam otthona, és én döntöm el, ki maradhat benne!
A táskám a földre zuhant, a benne lévő holmik pedig szétszóródtak a folyosón. Az anyósom diadalmas arccal nézett rám, mintha éppen most győzött volna le egy háborúban.
Én azonban nem kiabáltam vissza. Nem sírtam, és nem is próbáltam könyörögni neki.
Egyszerűen lehajoltam, felvettem a táskámat, majd nyugodtan a szemébe néztem.
– Befejezted? – kérdeztem halkan.
– Még csak most kezdem! – vágta rá. – A fiamnak nincs szüksége egy olyan nőre, mint te. Mindig csak a pénzét költöd, és úgy viselkedsz, mintha ez a lakás a tiéd lenne!
Ekkor a férjem, Gábor is megjelent a nappali ajtajában. Látta, hogy az anyja kidobta a holmimat a folyosóra, mégsem mozdult. Csak idegesen megvakarta a tarkóját.
– Anya, talán ezt nem kellett volna így… – motyogta.
– Te csak ne szólj bele! – förmedt rá az anyja. – Én legalább meg merem tenni azt, amit te hónapok óta nem vagy képes!
Aztán ismét felém fordult.
– Öt perced van, hogy eltűnj innen!
Ránéztem Gáborra.
– Te is ezt akarod?
A férjem lesütötte a szemét.
Abban a pillanatban megértettem, hogy hiába éltem vele három éven át, hiába támogattam, amikor elveszítette a munkáját, és hiába fizettem a közös kiadásaink nagy részét, ő most sem hajlandó kiállni mellettem.
Az anyósa győztes mosollyal összefonta a karját.
– Hallottad a fiamat? Menj!
Ekkor lassan elővettem a telefonomat.
– Rendben – mondtam. – Ha ennyire biztos vagy abban, hogy ez a lakás a fiadé, akkor talán nem lesz semmi kifogásod az ellen, hogy felhívjak valakit.
– Kit akarsz felhívni? A rendőrséget? – nevetett fel gúnyosan. – Nyugodtan! Majd nekik is elmagyarázom, hogy betolakodó vagy a saját férjed lakásában!
Nem válaszoltam. Megkerestem a megfelelő számot, majd kihangosítottam a hívást.
Néhány másodperccel később egy férfihang szólalt meg a vonal túlsó végén.
– Jó napot kívánok! Miben segíthetek?
– Jó napot! Szeretném, ha megerősítené, hogy ki ennek a lakásnak a tulajdonosa – mondtam, miközben az anyósomra néztem.
– Természetesen. Kérem, várjon egy pillanatot, ellenőrzöm az adatokat.
Az anyósom arca még mindig magabiztosságot tükrözött.
– Na, halljuk! – gúnyolódott. – Hadd tudja meg mindenki, hogy a fiam milyen nagylelkű volt, amikor befogadott téged!
A telefonból ekkor ismét megszólalt a férfihang.
– Asszonyom, az ingatlan-nyilvántartás adatai szerint a lakás kizárólagos tulajdonosa ön. A tulajdonjogot három évvel ezelőtt jegyezték be, és azóta sem történt változás.
Csend lett.
Az anyósom mosolya lassan eltűnt az arcáról.
Gábor úgy nézett rám, mintha most látna először.
Én pedig letettem a telefont, és nyugodtan megszólaltam:
– Most, hogy ezt is tisztáztuk, talán ideje lenne megbeszélnünk, hogy ki az, akinek valóban nincs keresnivalója ebben a lakásban.
Az anyósom elsápadt.
Mert amit még egyikük sem tudott, az az volt, hogy nemcsak a lakás volt az én nevemen, hanem azt is pontosan tudtam, mire készültek a hátam mögött…
És amikor elővettem a táskámból a következő dokumentumot, Gábor hirtelen könyörögni kezdett, hogy ne mutassam meg az anyjának.
De akkor már késő volt.