– Takarodj el a fiam lakásából! – kiáltotta Raisza Nyikolajevna, és dühösen arrébb rúgta a bejárati ajtó mellett álló nagy sporttáskát.
– Oleg már két hete elköltözött, te pedig még mindig úgy viselkedsz, mintha ez lenne az otthonod. Semmi keresnivalód nincs itt! Kszénia az ajtófélfának támaszkodott, kezében még mindig a nedves felmosóval. Arca nyugodt volt, szinte rezzenéstelen.
– Jó estét, Raisza Nyikolajevna. Kérem, vegye le a cipőjét. Éppen most mostam fel.
– Soha az életben! Ne merészelj nekem parancsolgatni!
Az anyós szándékosan sáros cipővel lépett be. A világos padlón azonnal hosszú sárnyomok jelentek meg. Haragos tekintete végigsiklott a lakáson, mintha azt keresné, hol bújtatja a menye az új szeretőjét.
Két héttel korábban Oleg elköltözött. Kszénia véletlenül rábukkant a kolléganőjével váltott szenvedélyes üzeneteire. Nem kiabált. Nem sírt. Nem tört össze egyetlen tányért sem.
Egyszerűen összepakolta Oleg holmiját, kitette a bőröndöket az ajtó elé, majd bezárta a lakást, amíg a férfi lement kenyeret venni. Azóta Oleg az édesanyjánál lakott, és nyilván úgy adta elő a történetet, mintha ő lett volna az áldozat.
– Azt hiszed, hogy egy gyerekkel a karodon örökké a fiam nyakán élősködhetsz? – förmedt rá Raisza.
Úgy vonult be a konyhába, mintha az a sajátja lenne. Félretolta a széket, leült, majd a lakkbőr táskáját a frissen leterített asztalterítő közepére dobta.
– A szegény fiam halálra dolgozta magát! Ő fizette a lakást! Éjt nappallá téve dolgozott, hogy eltartsa a családját! Erre te úgy dobtad ki, mint egy kutyát!
Kszénia csendben kiöblítette a felmosót.
– Kér egy teát?
Meg sem fordult.
– Tartsd meg magadnak!
Az ordításra a macska felugrott az ablakpárkányra.
– Holnapra eltűnsz innen! A kulcsokat az asztalon hagyod! Oleg túl jószívű ahhoz, hogy zárat cseréljen, de én nem leszek ilyen kegyes!
Kszénia végül leült vele szemben.
Eszébe jutott az öt évvel korábbi időszak.
A szülei eladták a vidéki házukat, és a teljes összeget neki adták. A saját megtakarításaival együtt ebből vásárolta meg ezt a lakást – készpénzért, még az esküvő előtt.
Oleg akkor még a karrierje elején járt, de egyetlen dolgot nagyon komolyan kért tőle.
– Anyának soha ne mondd el, hogy a lakás a tiéd. Azt hinné, hogy semmirekellő vagyok, aki a felesége lakásában él.
A szerelem kedvéért Kszénia beleegyezett.
Most ez a hazugság ütött vissza.
– És ön szerint hová menjek? – kérdezte nyugodtan.
– A híd alá, bánom is én!
Az idősebb asszony büszkén felszegte az állát.
– Három évig otthon ültél a gyerekkel, miközben a fiam megszakadt a munkában! A lakást is ő újította fel a saját kezével!
A konyhabútorra mutatott.
– Minden neki köszönhető!
Kszénia szomorúan elmosolyodott.
– Ezt tényleg ő mondta önnek?
– Természetesen!
– Érdekes…
Felállt, előhozott egy szerszámosládát, és letette az ajtó mellé.
– Eszem ágában sincs elköltözni.
– Tényleg? A rendőrökre vársz?
– Nem. Arra várok, hogy elvigye a fia maradék holmiját. Még a téli gumik is itt vannak az előszobában. Raisza ököllel az asztalra csapott.
– Ne beszélj ostobaságokat! Ez Oleg lakása! Láttam, hogy évekig fizette a törlesztőrészleteket! A hitelszerződését is láttam!
Kszénia ekkor mindent megértett.
Oleg valószínűleg az autóhitel papírjait mutatta meg az anyjának, és azt állította, hogy lakáshitel.
A hazugság még nagyobb volt, mint hitte.
Nyugodtan letette a telefonját az asztalra.
– Hívja fel.
– Örömmel!
Raisza elővette piros tokos telefonját, és tárcsázott.
– Kapcsolja ki hangszóróra.
Néhány csörgés után megszólalt Oleg hangja. A háttérben zene szólt, nevetés és pohárcsörgés hallatszott.
– Szia, anya!
– Kisfiam! Ennél a nőnél vagyok! Nem hajlandó kiköltözni a TE lakásodból! Mondd meg neki, hogy azonnal adja vissza a kulcsokat!
Hosszú csend következett.
Aztán Oleg halkabban szólalt meg.
– Anya… hol vagy?
Eltűnt a magabiztosság a hangjából.
– Hát nálad!
Kszénia közelebb lépett. – Szia, Oleg. Anyukád szerint öt éve fizeted ezt a lakást, és a tiéd.
Újabb hosszú csend.
– Anya… miért mentél oda?
– Hogy rendet tegyek! Mondd meg neki, hogy ez a lakás a tiéd!
Kszénia halkan megszólalt.
– Csak mondd el az igazat.
Ezúttal a csend szinte végtelennek tűnt.
Végül Oleg megtörten kimondta:
– …A lakás Kszéniáé.
Raisza elsápadt.
Kezében remegni kezdett a telefon.
– Hogyhogy… az övé?
– A szülei eladták a házukat. Még az esküvő előtt megvette belőle ezt a lakást.
– De… a papírok? A hitel?
– Az az autóhitelem volt…
Hangja fáradtan csengett.
– Anya, menj haza. Ne alázd meg magad tovább.
A vonal megszakadt.
Síri csend telepedett a lakásra.
Kszénia lassan visszavette a telefonját.
Nem érzett elégtételt.
Csak végtelen fáradtságot.
Öt éven át védte annak a férfinak a büszkeségét, aki végig hazudott neki.
Hosszú percek után megszólalt.
– Egyébként nem azért küldtem el Olegot, mert ivott.
Az anyós lassan felnézett.
– Azért hagytam el, mert fél éve viszonya van a kolléganőjével. Ha hazamegy, nyugodtan kérdezze meg tőle.
Nem érkezett tiltakozás.
Sem bocsánatkérés.
Sem egyetlen szó.
Raisza nehézkesen felállt, felvette a táskáját, és észre sem vette, hogy nyitva maradt.
Kszénia kikísérte az ajtóig.
A küszöbnél az asszony lenézett.
A sáros cipőnyomok még mindig ott éktelenkedtek a frissen felmosott padlón. Mellette Oleg nehéz sporttáskája várakozott.
– Ezt is vigye magával – mondta Kszénia nyugodtan. – A szerszámosládát is. Ha holnap még itt lesznek a téli gumik, odaadom a házmesternek.
Raisza szó nélkül felvette fia holmiját.
A táska súlya mintha az összes összetört illúzióját is magával vitte volna.
Az ajtó halkan becsukódott mögötte.
Két nappal később Kszénia kicseréltette a zárakat.
Oleg mindössze egyetlen üzenetet küldött.
Csak azt kérdezte, összecsomagolná-e a maradék ingeiket egy zsákba.
Kszénia nem válaszolt.
Attól a naptól kezdve senki sem kopogott többé az ajtaján.
Raisza Nyikolajevna visszafogadta a fiát. Ismét főzött rá, kimosta a ruháit, és türelmesen hallgatta, milyen igazságtalan vele az élet. Kszénia pedig hosszú idő után először megértette, hogy vannak győzelmek, amelyek nem örömöt hoznak.
Csak azt a csendes békét, amely akkor születik meg, amikor az ember végre nem hazugságban él.