— Menj ki a konyhámból!
— Ez nem a tiéd, érted?!
— Itt semmi sem a tiéd!
Mihail még csak vissza sem fordult, miközben kiabált. Az ablak felé nézett háttal, és a hangja — éles és kellemetlen — úgy csapódott Veronikához, mint egy kő.
A nő lassan letette a csészét az asztalra.
Nagyon lassan.
Óvatosan.
Mintha attól félne, hogy valami eltörik. Nem a csésze. Ő maga. Három éve élt ebben a lakásban. Három éve tűrte a naftalinszagot, a régi bútorokat és a „Vörös Moszkva” nehéz illatát, amivel Galina Petrovna minden reggel elárasztotta a lakást.
Három éve figyelte, ahogy a dolgaihoz hozzányúlnak, ahogy a telefonja „véletlenül” máshova kerül, és ahogy a személyes üzeneteit engedély nélkül elolvassák.
Három hosszú év.
És azon a reggelen minden felszínre tört.
Egy aprósággal kezdődött.
Vagy inkább olyasmivel, amit Galina Petrovna apróságnak tartott. Veronika bement a hálószobába a sáljáért, és megdermedt.

Az anyósa a sminkasztalánál ült, és egy telefont nézett.
Az ő telefonját.
— Galina Petrovna, az az én telefonom.
A nő egy pillanatra sem jött zavarba.
Letette a készüléket, és nyugodtan megigazította a blúzát.
— Csak megnéztem, hány óra van.
— Van óra a falon.
— Így kényelmesebb volt.
És ennyi volt a beszélgetés.
Sem bocsánatkérés.
Sem zavar.
Csak az a hideg tekintet, amely egyértelműen azt üzente: „Ez az én házam, kislányom. Ne feledd.” Veronika felvette a telefonját.
A kijelző feloldva volt — otthon soha nem használt jelkódot.
Az utolsó megnyitott alkalmazás a banki app volt.
A saját számlája.
A szíve gyorsabban kezdett verni.
Hat hónappal később a húga, Pola, egy üveg borral érkezett.
— Sikerült — mondta mosolyogva.
Aztán hozzátette:
— A pénzedet keresték. De a legfontosabbat elfelejtették ellenőrizni. Veronika nyugodtan elmosolyodott.
— Valóban. És ez volt a legnagyobb hibájuk.
Az ajtó becsukódott mögöttük.
Csend.
A bankszámla az ő nevén volt.
És az élete is.