A fészek
Aznap reggel, amikor beléptem a garázsba, nem volt semmi különös tervem.
Csak egy régi szerszámosládát akartam előkeresni. Általában a férjem gondoskodik arról a helyről: mindent rendmániás módon rendezget, mindig tudja, hol van minden. Én szinte soha nem térek be oda.
De aznap… nem tudom, miért, de úgy éreztem, hogy be kell néznem.
A fény gyenge volt, mint mindig. A szokásos villódzó lámpa, amit „egyszer majd” kicserélünk.
A hátsó fal felé indultam, és amikor a festékek és a csecsebecsék szekrényéhez értem, észrevettem valamit.
Megálltam.
Először csak egy poros, elfeledett saroknak tűnt.
De aztán láttam, hogy valami… mozog.
Egy lépést tettem előre. Hirtelen egy hidegrázás futott végig rajtam. Mintha a hőmérséklet egy pillanat alatt tíz fokkal esett volna.
Aztán megláttam. És megdermedtem. Egy fészek. Hatalmas. Szürke és fehéres, furcsa állagú: vatta, pókhálók és valami más keveréke, amit nem tudtam azonosítani.
Belül tucatnyi – nem, száznyi – apró lény volt. Pókok.
Néhányuk lassan mászott. Mások mozdulatlanok voltak, de egyértelműen éltek.
Nem por volt. Nem kosz.
Ez élet volt. Egy egész kolónia.
Nem adtam ki hangot. Szinte futva rohantam ki a garázsból, becsaptam az ajtót, és csak az előszobában álltam meg, a szívem a torkomban dobogva.
Egy órával később hazajött a férjem. Ragaszkodnia kellett hozzá, hogy visszamenjek vele.
Először nevetett.
Aztán meglátta.
A fészek már ki tudja mióta ott volt, elrejtve a szekrény mögött, elfeledett kartondobozok között.
A falakat vastag pókhálók borították, amelyeken minden méretű szőrös pók mászott. Néhány akkora volt, mint egy érme. Mások, mint egy kulcs.
És ott voltak a peték.
Ovális, gyöngyházfényű zsákok, amelyek enyhén lüktettek. Készen álltak a kikelésre.
„Hogyan tudtunk itt élni anélkül, hogy észrevettük volna?” – suttogtam, miközben vele együtt hívtam a rovarirtót.
Azóta… nem tettem be a lábam a garázsba.
És nem is szándékozom.