A munkacipőmet az anyósom úgy csomagolta el, hogy még a nedves újságpapírt is benne hagyta. A két cipő kilógott egy szatyorból a lépcsőfordulóban. Mellette állt a bőröndöm, a kék lábasom és egy doboz, amelynek a tetejére Erzsi vastag filctollal ráírta a keresztnevemet. A lábasban volt az ebédem másnapra. Reggel megkérdezte, kérek-e hozzá a kovászos uborkából.
— A holmid már a folyosón van — mondta az emeleti ajtóból. — A fürdőszobát nézd még át. Nem tudtam, melyik törülköző a tiéd.
A székesfehérvári rendelőből jöttem haza. A buszon végig azon gondolkodtam, mit főzzek szombaton, amikor a férjem végre ráér beszélni velem. Gábor három hete költözött át az anyja földszinti lakásába. Nekem azt mondta, jobb lesz külön aludnunk, amíg eldöntjük, akarunk-e még közös életet. Az emeleten maradt az ágyam, a ruhám, a konyhaasztalon pedig egy zacskó bontatlan száraztészta. A következő hónapra is átutaltam Erzsinek a megbeszélt pénzt.
— Hol van Gábor?
— Elment a boltba. Azt hittem, együtt jöttök.
Elővettem a telefonomat. Reggel írt, hogy este hatra hazaér. Azt is megkérdezte, hazafelé hozzak-e tejfölt, vagy már vettem. Visszaírtam, hogy van a hűtőben. Ennél többet aznap nem beszéltünk.
— Ki mondta, hogy ma elköltözöm?
Erzsi lenézett a lépcsőre, mintha csak most venné észre, hogy az egyik doboz útban van.
— Gábor szerint megegyeztetek. Én csak összeraktam, ami elöl volt.
— A cipőm a radiátor alatt száradt.
Erre nem felelt. Fölemelte a bőröndömet, hogy legyen helyem elmenni mellette. A mozdulattól lecsúszott róla egy kopott barna neszesszer. Felvettem. A cipzárjára egy vékony zöld szalagot kötöttek, mert a fém húzója letört.
— Ez nem az enyém.
Erzsi kivette a kezemből. Az előbb még nekem akarta adni a bőröndöt, most a neszesszert úgy fogta, mintha rajtakaptam volna valamin.
— Akkor bent maradt a fiókban. Régi holmi.
Tudtam, ki kötötte rá azt a szalagot. Két héttel korábban egy kávézóban ültem a gazdájával a vasútállomás közelében. Megmutatta a telefonján ugyanezt a neszesszert egy húszéves fényképen. Akkor még két hajcsat és egy szemceruza volt benne, és azt hitte, az anyja kidobta, amikor elment otthonról.
A lépcső alján megszólalt a kapucsengő. Erzsi azonnal megigazította a blúzát.
— Megjöttek? — kérdeztem.
— Még korán van — mondta, és ettől végre biztos lettem benne, hogy vár valakit.
Megkerestem a számot, amit a kávézóban mentettem el. Erzsi látta, hogy hívást indítok.
— Gábor vezet. Úgysem veszi fel.
A vonal túlsó végén a második csöngésre jelentkeztek.
— Timi? A kapuban állok. Gábor azt mondta, neked így lesz a legkönnyebb. Te tényleg tudtál erről?
📞 Hogy ki állt a kapuban, és mit ígért neki Gábor, az az első kommentben derül ki.
— Most tudtam meg — mondtam. — Várj meg ott, Zsófi. Lemegyek érted.
Erzsi kezében megroppant a neszesszer műanyag bélése. A lányával utoljára négy éve beszélt. Azóta a születésnapján mindig sütött egy meggyes pitét. Gáborral megették ketten, a maradékból pedig csomagolt nekem a munkába. Egyszer megkérdeztem, miért nem küld Zsófinak legalább egy képet róla. Azt felelte, aki pitét akar enni, annak tudnia kell, hol a kapu.
Mire leértem, Zsófi már behúzta maga mögött a kaput. Egy vászontáskát hozott, benne két üveg házi szörppel. Köszönt, aztán a lépcső felé nézett.
— Anyád fent van — mondtam. — És úgy látom, ágyat is készített neked.
Zsófi megrázta a fejét.
— Én vacsorára jöttem.
Azt hittem, legalább abban egyetértenek, hogy miért érkezik. Fölmentünk. Erzsi ott állt, ahol hagytam, a két lakás közötti fordulóban. Amikor meglátta a lányát, a kezében tartott neszesszert odanyújtotta neki. Nem mondott hozzá semmit.
— Ezt kértem Gábortól — mondta Zsófi. — Meg a bizonyítványaimat, ha megvannak. Azt mondta, átjöhetek értük, és ehetnénk is együtt.
— Azt mondta, hazajössz — felelte Erzsi.
— Szombathelyen van az otthonom. Holnap reggel ott kezdek.
Erzsi megfordult, és benyitott az emeleti hálóba. Az ágyon frissen vasalt, sárga paplanhuzat volt. Az ablak alá visszakerült egy alacsony fenyőpolc, amelyet addig a pincelejáróban tartottunk. Három könyv állt rajta, köztük egy régi kötelező olvasmány, a borítóján a lánykori nevével.
— Azt mondta, felmondtad az albérletet — szólt ki Erzsi a szobából.
— Két éve vettem azt a lakást, anya. Küldtem róla fényképet is.
Erzsi erre rám nézett. Tudtam, melyik fényképről beszél. Gábor egyszer megmutatta a telefonján. A képen Zsófi egy üres konyhában állt, munkásnadrágban, és egyetlen konyhaszekrény ajtaját tartotta. Gábor azt mondta, az anyja törlés nélkül átküldte neki, de válaszolni nem válaszolt rá.
Akkor még én sem ismertem Zsófit. Fél évvel később ő írt rám, amikor a rendelőnek gyűjtöttünk könyveket a váróba. Volt két doboznyi ifjúsági regénye. A következő fehérvári útján elhozta őket, aztán ittunk egy kávét. A harmadik találkozásunkon már elmesélte, hogyan ment el otthonról. Egy veszekedés után az anyja levitte a táskáját a kapu mellé. Gábor megígérte, hogy lemegy utána. Zsófi negyven percig ült a táskán, aztán elindult a buszhoz. Arról, hogy találkozunk, egyikünk sem szólt Erzsinek. Zsófi azt kérte, hadd mondja el ő, ha egyszer megint le tud ülni az anyjával.
Gábor fél hat után ért haza. Két pohár tejfölt vett. Amikor meglátott minket a fordulóban, az egyiket áttette a másik kezébe, mintha ki akarná nyitni az ajtót. Aztán rájött, hogy nyitva van.
— Te azt mondtad, Timi elköltözik — mondta neki Erzsi.
— Azt mondtam, hogy néz lakásokat.
— Tegnap este azt mondtad, hatra jön a holmijáért. Megkérdezted, van-e elég dobozom.
Gábor letette a tejfölt a lépcsőre. Nekem kezdte magyarázni, hogy mióta külön alszunk, ő minden este azt hallgatja odalent, mikor jön haza a húga, és mikor jövök rá én, hogy költöznöm kellene. Úgy gondolta, ha Erzsi visszakapja a lányát a házba, legalább az egyik dolog megoldódik. Nekem közben tényleg mutatott egy kiadó lakást a Palotavárosban. Meg is néztem. Kicsi volt, de reggel besütött a nap a konyhába. Amikor elmondtam neki, hogy tetszik, megkérdezte, biztosan ki tudnám-e fizetni egyedül. Úgy hallottam akkor, mint aki aggódik értem.
— Zsófinak mit mondtál rólam? — kérdeztem.
— Hogy rosszul esne neked, ha itt találnád, amikor a cuccaidért jössz. Azt gondoltam, elég, ha kicsit későbbre hívom.
Zsófi elővette a telefonját. Az üzenet, amiben Gábor azt írta neki, hogy később jöjjön, öt perccel azután érkezett, hogy a busza beért Fehérvárra. Zsófi akkor már a virágosnál állt. Végül nem vett virágot, mert nem tudta, hova tenné, ha az anyja nem nyit ajtót.
Erzsi leült a legfelső lépcsőfokra. A lábán ugyanaz a barna papucs volt, amiben reggel átjött megkérdezni az uborkát.
— Én még a törülköződet is kimostam — mondta a lányának. — Azt a kéket, amin a neved van.
Zsófi letette mellé a vászontáskát.
— Szívesen eszem veled, anya. Utána hazamegyek a nyolc húszassal.
Azt hittem, Erzsi erre megsértődik. Ehelyett megkérdezte, hogy van-e még annyi időnk, hogy megmelegítse a pörköltet. Azt mondtam, én előbb visszaviszem a holmimat. Erre fölállt, megfogta a doboz egyik oldalát, és megvárta, amíg a másikat én fogom meg. Gábor utánunk nyúlt a bőröndért. Megkértem, hogy inkább a lábast tegye be a hűtőbe. Másnap korán keltem.
A palotavárosi lakásba végül három héttel később költöztem át. A kauciót azután utaltam el, hogy Erzsivel megbeszéltük a kiköltözés napját, és visszakaptam a következő hónapra befizetett pénzt. Gábor felajánlotta, hogy elviszi a dobozaimat a kocsijával. A könyvespolcot vele vittem át. A többihez áthívtam Zsófit. Ketten vittük le a bőröndöt, mindig megállva a fordulóban, mert az egyik kereke folyton beleakadt a szőnyegbe.
Erzsi aznap nem állt ki a folyosóra. A földszinti konyhaablakból szólt utánunk, hogy tett félre pitét. Zsófi fölmutatta a kezét, hogy várjon egy percet. Megkérdezte tőlem, kérek-e én is, aztán bement két szeletért.
Sokáig maradt odabent. Mire kijött, a pitét szalvétába csomagolták, és a zöld szalagos neszesszer kilógott a kabátzsebéből. Már a kapunál jártunk, amikor Erzsi utolért minket egy összecsukott esernyővel. A lánya felé nyújtotta.
— Ezt majd visszahozod, amikor megint jössz — mondta.
Zsófi a felhőtlen égre nézett. Aztán átvette az esernyőt.
— Jövő vasárnap jó neked, anya?