A folyosó csendjében a szatén szakadó hangja élesen és kellemetlenül hasított a levegőbe. Az anyag félrecsúszott — és már csak néhány ujj tartotta Alina blúzának ujját a vállán, fedetlenül hagyva őt. Alina összerezzent.
Nem próbálta eltakarni magát. Csak nézte, ahogy Zoya Pavlovna, lihegve, alig visszatartott kiáltással, ökölbe szorítja a leszakadt ujjat a gyöngyházgombbal.
— Mit jelentsen az, hogy „kinyílt a szemed”? — sziszegte rekedten az anyósa. Teste nehezen töltötte ki a folyosót, arca elsötétült. — Mondtam, hogy vedd le!
— Mindent! Semmit sem hoztál ebbe a házba, csak egy szupermarketes szatyrot! Most pedig tűnj el! És ami Denishez tartozik, az mind a család tulajdona!
Denis a nappali ajtajában állt. Az ajtófélfának támaszkodva érdeklődve nézegette a körmeit. Kényelmetlenül érezte magát, de nem akart közbelépni.A kedvenc bőrkanapén Regina ült. Fiatal volt, élettel teli, kihívó sminkkel. Egy magazint lapozgatott, de Alina észrevette, hogy olyan erősen szorítja a lapokat, hogy a keze már elzsibbadt. Regina élvezte a helyzetet.
— Denis? — Alina hangja halk volt, szinte suttogás. — Hagyni fogod, hogy így bánjon velem?
A férfi végül felnézett. A szemében unalom és irritáció keveredett.
— Al, anyámnak nagyjából igaza van — mondta vállat vonva. — Elválunk. Regina gyereket vár, nyugalomra és kényelemre van szüksége. Te… csak feszültséget hozol ebbe a házba a savanyú arcoddal.
— Ez a blúz drága, kollekciós darab. Hagyd itt. A kasmírkabát is. Reginának jól áll, már fel is próbálta.
— Felpróbálta? — kérdezte Alina.
Hirtelen megértette. A kabát egy hete eltűnt a gardróbból, Denis pedig azt mondta, tisztítóba vitte.
— Vedd le, mondtam! — Zoya Pavlovna most már a mellrésznél ragadta meg a blúzt. — Vedd le! A pénz a fiamé! Különben hívom a rendőrséget, és azt mondom, hogy tolvaj vagy! Alina hátralépett a hideg fém ajtóig. Az orrába csapott az anyósa cigarettafüstje, keveredve Regina nehéz vaníliás parfümjével. A szag keveréke émelygést keltett benne.
Három év. Három év, amikor hajnali ötkor kelt, hogy Denisnek megfelelő reggelit készítsen. Három év Zoya Pavlovna látogatásaival, aki fehér ronggyal törölgette a port. Három év csendben arról, hogy ki is ő valójában — mert azt akarta, hogy szeressék, ne csak az apja vagyonáért tiszteljék.
— Rendben — mondta Alina, és lassan kigombolta a maradék gombokat. A blúzt az anyósa lába elé ejtette. Aztán következtek a dizájner cipők. Most már csak egyszerű farmerben és egy otthoni topban állt. A régi, kopott táskából — amelyet az első találkozásuk óta hordott — elővett egy kis kulcstartót.
— A telefonodat is! — kiáltotta Zoya Pavlovna. — A legújabb modell, és még a hitel sincs kifizetve!
Alina nyugodtan letette az éjjeliszekrényre.
— A gyűrűt is!
Az aranygyűrű fémes csörrenéssel gurult végig a padlón.
— Ennyi? — kérdezte Alina, a férjére nézve.
Denis csak visszanézett rá.
— Menj el, Al. Ne csinálj jelenetet.
Alina felvette a régi farmerdzsekijét, a cipőit, és kilépett a hideg szélbe a lépcsőházba.
— A lelked se maradjon itt! — kiáltotta utána az anyósa, és becsapta az ajtót.
A zár csikorogva fordult el. Alina egyedül maradt a lépcsőn. Reszkető kézzel a dzseki belső zsebébe nyúlt. Ott volt a kis tartalék telefon.
Eljött az idő.
— Halló — szólt bele egy mély, magabiztos férfihang.
— Apa, én vagyok.
A vonal túloldalán csend lett. Viktor Petrovics, az „Armada” cégcsoport tulajdonosa — akitől az üzleti partnerek féltek, és akit a miniszterek tiszteltek — három másodpercig hallgatott.
— A lányom? Sírsz?
— Nem. Csak fázom. Apa… a pénz nélküli szerelem kísérlete véget ért.
— Bántottak?
— Kidobtak. Így, ahogy vagyok. Azt mondták, szegény vagyok.
— A címet.
— A lépcsőházban vagyok. Apa…
— Igen?
— Denis cége, a Logistic-Star. A te szállítmányod megy északra. Ez az egyetlen nagy szerződésük.
— Tudom. Csak miattad tartottam meg. Azt akartad, hogy a fiú saját lábra álljon.
— A fiú felállt. És most azt hiszi, hogy eltaposhet engem. Apa, azt akarom, hogy minden teljesen legális legyen.
Teljes ellenőrzés. Minden számla fölött. Rejtett késedelmi büntetések. És… az irodák. Az üzleti központban vannak, igaz?
— Az Olympban. Kedvezményes bérlettel, az én engedélyemmel.
— Töröld a kedvezményt. Fizessenek piaci árat. Mától.
— Értettem. Az autó tíz perc múlva ott lesz. Arthur hozza.
Alina letette a telefont. A lábai meggyengültek, a falnak támaszkodott. Nem a hidegtől remegett — hanem attól a felismeréstől, hogy három év az életéből hiába telt el.