Az esküvőnk után három nappal anyósom megjelent nálunk egy üres nagy táskával.
Már ebből tudtam, hogy valami nincs rendben.
– Szia, anya – köszöntött a férjem.
Én a konyhából jöttem ki.
– Szia. Segíthetek valamiben?
Anyósom rám mosolygott.
– Igen. Összeszedném, ami az enyém.
Megálltam.
– Ami a tiéd?
– Az esküvői ajándékokból természetesen.
Azt hittem, rosszul hallok.
– Milyen ajándékokból?
– Hát azokból, amiket én adtam.
A férjem zavartan nézett rám.
– Anya, miről beszélsz?
– Ne csináljunk úgy, mintha nem lenne egyértelmű. Én is sokat költöttem az esküvőre. Szerintem teljesen természetes, hogy visszaveszem, ami az én részem.
Anyósom kinyitotta a táskát.
– Hol vannak az ezüsttálak?
– Melyik ezüsttálak?
– Azok, amelyeket én adtam.
– Az esküvőn kaptuk őket ajándékba – mondtam.
– Tőlem.
– Igen.
– Akkor miért nem vihetem el őket?
A férjem végre megszólalt.
– Anya, azért, mert ajándék volt.
Ő felháborodottan nézett rá.
– Te most ellenem beszélsz?
A férjem elhallgatott.
Anyósom erre még magabiztosabb lett.
– Nem csak az ezüsttálakat akarom. A kávéfőzőt is. Én fizettem érte.
– Az esküvőn nekünk adtad – mondtam.
– Akkor még.
Egy pillanatra csend lett.
Aztán hozzátette:
– És azt a borítékot is, amit a nagybátyád adott.
– Miért?
– Mert az én családom is adott pénzt.
Elképedve néztem rá.
– Te most tényleg százalékot akarsz számolni az esküvői ajándékokból?
– Nem százalékot. Csak azt, ami jogosan megillet.
Ekkor megszólalt a csengő.
Anyám állt az ajtóban.
Azért jött, hogy átadjon néhány esküvői fényképet.
Ahogy belépett, rögtön érezte, hogy valami nincs rendben.
– Mi történt?
Anyósom azonnal magyarázni kezdett.
– Semmi különös. Csak szeretném visszakapni azokat a dolgokat, amelyeket én vettem.
Anyám ránézett.
– Az esküvői ajándékokra gondol?
– Igen.
Anyám bólintott.
– Értem.
Nem vitatkozott.
Nem emelte fel a hangját.
Csak letette a fényképeket az asztalra.
– Akkor csináljuk ezt nagyon egyszerűen.
Anyósom gyanakodva nézett rá.
– Hogyan?
Anyám elővette a telefonját.
– Először készítsünk egy listát mindenről, amit ön szerint vissza kell adni.
Anyósom felsorolta az ezüsttálakat, a kávéfőzőt, egy robotporszívót, egy étkészletet és egy borítékot.
Anyám mindent felírt.
Aztán megkérdezte:
– Ezek közül melyiket adta át az esküvőn azzal, hogy „Ez nektek szól”?
Anyósom elhallgatott.
– Mindegyiket – mondta végül.
Anyám bólintott.
– Akkor ajándékok voltak.
– De én vettem őket!
– Igen. Ahogy mindenki más is maga vásárolta azt, amit nekünk adott.
Anyósom arca megfeszült.
Anyám azonban még nem fejezte be.
– Tudja, mit javaslok?
– Mit?
– Visszaadjuk mindent.
Én ránéztem.
– Anya?
Ő nyugodtan folytatta:
– Ha valaki úgy érzi, hogy az esküvőn adott ajándékok valójában kölcsönök voltak, akkor adjuk vissza őket. Mindet.
Anyósom meglepődött.
– Mindet?
– Természetesen.
Anyám elővette az esküvői ajándékok listáját.
– Csakhogy akkor mindenki ugyanazt a szabályt követi.
– Mire gondol?
– Ha ön visszakéri az ezüsttálakat, mi visszaadjuk.
– A kávéfőzőt is.
– Azt is.
– A robotporszívót.
– Azt is.
– És a borítékot.
Anyám elmosolyodott.
– A pénzt természetesen nem tudjuk visszaadni készpénzben, ha már elköltöttük. De kiszámoljuk, mennyi volt, és rendezzük.
Anyósom kezdett bizonytalanná válni.
– Nem kell ennyire szó szerint venni.
– Miért?
Anyám hangja továbbra is nyugodt volt.
– Mert ha ezek ajándékok voltak, akkor a fiataloké. Ha pedig visszakérhető dolgok, akkor soha nem voltak valódi ajándékok.
Anyósom nem válaszolt.
Anyám ekkor elővette a saját telefonját.
– Egyébként én is hoztam valamit.
Megnyitott egy fényképet.
Az esküvőn készült.
Anyósom látható volt rajta, amint átadja nekünk az egyik dobozt.
A dobozon egy kártya volt.
„Szeretettel az ifjú párnak.”
Anyám ránagyított a képre.
– Ezt ön írta?
Anyósom csak nézte.
– Igen.
– Akkor szerintem meg is oldottuk a kérdést.
A férjem ekkor elmosolyodott.
– Anya, maradjanak nálunk.
Anyósom sóhajtott.
– Rendben.
Már azt hittem, vége.
De anyám még hozzátette:
– És van még valami.
Anyósom visszafordult.
– Tessék?
– Ha valaha úgy érzi, hogy egy ajándékot csak azért adott, hogy később visszakérhesse, legközelebb inkább ne adja oda.
Csend lett.
Anyósom lassan összecsukta a táskát.
– Nem viszek el semmit.
– Rendben – mondta anyám.
– De azért remélem, nem haragszotok rám.
Ránéztem.
– Nem akarok haragudni rád.
– Akkor?
– Csak azt szeretném, ha többé nem kezelnéd úgy az esküvőnket, mintha egy elszámolás lenne.
Anyósom bólintott.
A férjem odalépett hozzá.
– Anya, amit adtál, azt nagyra értékeltük. De attól még nem lett belőle tulajdonrészed az életünkben.
Anyósom először nem mondott semmit.
Aztán halkan elmosolyodott.
– Ezt a mondatot biztosan az anyósod tanította neked.
Anyám felnevetett.
– Nem. Ezt már a fiataloknak maguknak kell megtanulniuk.
Aznap este az esküvői ajándékok ugyanott maradtak, ahol addig is voltak.
Nem azért, mert anyósom elvesztette a vitát.
Hanem azért, mert végre megértette:
amit az ember ajándékként ad, azt nem lehet később „saját részként” visszakövetelni.
És anyám egyetlen egyszerű módszerrel érte el azt, amit egy hosszú vita sem tudott volna:
Nem veszekedett.
Csak megmutatta neki, milyen lenne, ha mindenki ugyanazokat a szabályokat követné.