– Anna, hoznál még egy kis kávét? – kérdezte a férjem unokatestvére, és felém nyújtotta az üres csészéjét.
Éppen egy tányérokkal teli tálcát tartottam a kezemben. A konyhában még ott tornyosultak az előétel edényei, a sütő pedig jelezte, hogy elkészült a főétel. Mégis letettem a tálcát, és elvettem a csészét.
Vasárnap volt, és meghívtuk Erik családját ebédre. Legalábbis én így tudtam. Reggel Erik azt mondta, hogy a szülei és a húga jönnek. Amikor megérkeztek az első vendégek, kiderült, hogy hoztak magukkal unokatestvéreket, gyerekeket és Erik anyjának egyik szomszédját is.
– Úgy gondoltuk, jó lenne, ha többen lennénk – mondta az anyósa, Ingrid, amikor rákérdeztem.
Összesen tizennégyen lettek. Mi viszont csak nyolc emberre készítettünk ételt. Erik a nappali és a konyha között járt-kelt, de mintha észre sem vette volna, mennyi dolgom van. Az apjával beszélgetett, és a gyerekkori történetein nevetett, miközben én tálaltam, töltögettem a poharakat és ügyeltem az ételre.
– Kihoznád a gyerekeknek a gyümölcslevet is? – kiáltotta Ingrid a nappaliból.
– Persze – feleltem.
Megtettem, pedig fájt a hátam, és a vendégek érkezése óta alig volt időm leülni.
Amikor az étel az asztalra került, mindenki szedni kezdett. Az egyik unokatestvér félretolta a zöldséget, és még húst kért. Egy gyerek leverte a poharát, a gyümölcslé pedig végigfolyt az abroszon. Ingrid papírtörlőt kért, Erik pedig továbbra is az asztalnál ült és beszélgetett.
Feltöröltem a kiömlött levet, hoztam egy tiszta tányért, majd visszamentem a konyhába. Ekkor hallottam meg, ahogy Erik nagynénje azt mondja:
– Erik igazán szerencsés, hogy ilyen ügyes felesége van.
– Igen – felelte Ingrid. – Ha igyekszik, nagyon ügyes tud lenni.
Megálltam az ajtóban.
– Kaphatnánk még krumplit? – kiáltotta valaki. Kivittem a tálat, és végre leültem egy székre. Még egy falatot sem ettem, amikor Erik unokatestvére felém nyújtotta a tányérját.
– Bocsánat, szednél még nekem?
Megfogtam a tálalókanalat. Erik rám nézett, és megszólalt:
– Kihoznád azt a szószt is a konyhából? Apa még kér belőle.
Letettem a kanalat.
– Nem.
Erik meglepetten nézett rám.
– Hogy érted?
– Úgy, hogy én is enni szeretnék. A szósz a pulton van. Kihozhatod te.
Az asztal körül elcsendesedtek.
Ingrid felnevetett.
– Ugyan, drágám, vendégek vagyunk. Csak nem olyan nagy kérés, hogy segíts nekünk?
– Amióta megérkeztetek, folyamatosan segítek. Én főztem, terítettem, felszolgáltam, feltöröltem és ide-oda rohangáltam. Most enni szeretnék.
– Nem kell ennyire érzékenynek lenned – mondta az egyik unokatestvér. – Csak apróságokat kérünk.
Végignéztem az asztalon. Egyik vendég sem állt fel, hogy segítsen. Erik pedig alig vette észre, hogy még nem ettem.
– Úgy látszik, ezek az apróságok mindig rám maradnak – mondtam.
Erik feszengeni kezdett.
– Anna, nem beszélhetnénk erről később?
– Mikor? Miután mindenki evett, én pedig elmosogattam?
Az anyja megrázta a fejét.
– Mi csak egy kellemes vasárnapot szeretnénk együtt tölteni.
– Akkor segítsetek abban, hogy nekem is kellemes legyen.
Az egyik vendég gúnyosan felhorkant.
– Ebből nem kell jelenetet csinálni. Majd leülsz, ha minden elkészült.
Felálltam az asztaltól. Nem egy csésze kávé vagy egy tányér miatt lettem dühös. Az bántott, hogy mindenki úgy gondolta, az időm és a munkám magától értetődően az ő rendelkezésükre áll.
– Rendben, akkor elmegyek – mondtam. – Ti csak szolgáljátok ki tovább a rokonaitokat.
Erik döbbenten nézett rám.
– Tényleg most akarsz elmenni?
– Igen. Kihozhatod a szószt, tölthetsz még kávét, és gondoskodhatsz arról, hogy mindenki megkapja, amit szeretne. Bementem a hálószobába a kabátomért. Erik utánam jött.
– Ők a családom – súgta. – Nem hagyhatod itt őket.
– Ez az én otthonom is. Nem őket hagyom itt, hanem azt, hogy továbbra is a felszolgálójuk legyek.
– Előbb is szólhattál volna nekem.
– Már többször szóltam, hogy nem akarok mindent egyedül csinálni. Azt felelted, hogy ez csak egy ebéd.
Erik elhallgatott. Aztán a nappali felé nézett, ahol a rokonai vártak.
– Nem értem, miért kellett ennek így történnie.
– Mert sosem veszed észre, mi történik, amikor nem segítesz.
Kinyitottam a bejárati ajtót. Éppen akkor jött ki a folyosóra Erik húga, Sara. Hallotta az utolsó mondatokat.
– Várj egy kicsit – mondta. – Majd én gondoskodom a kávéról. Utána pedig segítek elmosogatni.
A többiekhez fordult.
– Ha ennyien vagyunk, nekünk is segítenünk kellene. Anna már így is eleget dolgozott.
A szavai elbizonytalanítottak. Újabb tiltakozásra számítottam, nem támogatásra.
Erik lesütötte a szemét.
– Sarának igaza van. Sajnálom, Anna. Már az elején segítenem kellett volna.
– Igen, kellett volna.
Nem vettem le a kabátomat, de maradtam. Sara kivitte a szószt, Erik kávét hozott, néhány vendég pedig elkezdett leszedni az asztalról. Ingrid egy darabig hallgatott, végül ő is felállt, és bevitt egy tálat a konyhába.
Az ebéd folytatódott, de most már én is az asztalnál ültem. Amikor végeztem, segítettem leszedni az asztalt – ahogy mindenki más is.
A vendégek távozása után Erik velem maradt a konyhában.
– Sajnálom, hogy hagytam, hogy mindent egyedül csinálj.
– Nem szeretném, ha csak akkor vennéd észre, amikor már dühös vagyok.
– Tudom. Legközelebb előre megbeszéljük, hány vendéget hívunk meg, és megosztjuk a munkát.
– És ha többen jönnek bejelentés nélkül?
– Akkor segítenek, vagy rendelünk ételt.
Bólintottam.
Nem volt nagy kibékülés, és egyik napról a másikra sem változott meg minden. De amikor Erik családja legközelebb hozzánk jött, ő fogadta őket az ajtóban, megterítette az asztalt, és kávét főzött. Ingrid pedig előbb megkérdezte, mielőtt további vendégeket hívott volna.
Szívesen segítettem. A különbség az volt, hogy többé senki sem várta el tőlem, hogy mindent egyedül csináljak. Azon a vasárnapon valóban el akartam menni.
Nem azért maradtam, mert hirtelen mindenki elégedett lett velem. Azért maradtam, mert végre valaki meghallotta, amit mondani próbáltam: az otthon nem étterem, és aki vendégeket hív, annak a vendéglátásból is ki kell vennie a részét.