A férjem megvárta, amíg leteszem a metszőollót. Aztán elővette a telefonját, és megmutatta, mennyit kér a boltomért. A hirdetés első képén az a két vödör tulipán állt az ajtó előtt, amelyet aznap reggel én húztam ki a járdára. A második képen a pult látszott. Rajta a kávém, mellette egy fél kifli. Amíg a virágokat rendeztem, ő végigfényképezte az üzletet.
— Ezt már feltetted valahová? — kérdeztem.
— Csak egy csoportba. Egy nő írt, hogy délben beugrana megnézni.
A szegedi üzletben még nyolc óra sem volt. A szomszéd kulcsmásoló a redőnyével küszködött, az első vevőm pedig a sarkon várt a zöldre. Minden szerdán vett három szál szegfűt, és mindig külön kérte, hogy az egyik legyen fehér. Odanyúltam a vödörhöz. Akkor láttam, hogy Cătălin a hirdetésben a hűtőszekrényt, a pultot és a már felvett esküvői rendeléseket is beleszámolta az árba.
— Miféle lakásról beszélsz?
— Réka talált egyet Újszegeden. Kicsi, de van erkélye. Péntekig várnak rá.
Réka előző héten küldött nekem egy fényképet egy keskeny erkélyről. Azt kérdezte, megmaradna-e ott a muskátli. Mondtam, hogy előbb derítse ki, mikor süt oda a nap. Arról, hogy a lakásra ajánlatot tett, nem tudtam. Arról sem, hogy a bátyja szerint nekem ehhez be kell zárnom.
— Vedd le a hirdetést — mondtam.
— Előbb hallgasd meg, mennyit adna érte.
Közben belépett a szerdai vevőm. Cătălin félreállt, én kiválasztottam a három szegfűt. A fehérnek görbe volt a szára, ezért hosszabbra hagytam, hogy ne billenjen ki a vázából. Mire végeztem, a férjem kiment a bolt elé telefonálni. Az üvegen át láttam, hogy bólogat. Akkor is szokott, ha a másik nem láthatja.
Felhívtam Rékát. A munkahelyén volt, a folyosóra ment ki, hogy halljon.
— Megveszed azt a lakást? — kérdeztem.
— Ha Cătălin visszaadja, amivel tartozik. Miért?
A pult alatt volt egy lapos fémdoboz, benne a hűtőszekrény számlája, a garancia és az első esküvői rendelésem jegyzetei. A hűtőt négy éve vettük, azon a nyáron, amikor a régi egy hétvége alatt kétszer leállt. Cătălin azt mondta, akkor kapta meg az előző munkahelyéről a bent maradt prémiumát. Együtt toltuk be a gépet az ajtón. Emlékeztem rá, hogy felhorzsolta a csuklóját, és egy darab krepp-papírral törölte le a vért, mert a sebtapaszt már hazavittem.
— Mióta tartozik neked? — kérdeztem.
Réka kis ideig hallgatott.
— Azóta, hogy megvettétek a hűtőt. De ő azt mondta, te már tavaly ősszel visszaadtad neki a pénzt.
🌷 Hogy honnan jött a pénz a hűtőre, és mit mondott róla Cătălin a húgának, az az első kommentben derül ki.
Kihúztam a fémdobozt. A számla összege ott állt a lap alján. Mellette a dátum. Réka ugyanezt a dátumot olvasta föl a telefonjából.
Egymillió-hatszázezer forintot adott kölcsön a bátyjának. Cătălin azt mondta neki, különben ki kell dobnom a hétvégére rendelt virágokat, és nem lesz miből visszaadnom az előlegeket. Réka aznap délután utalt. A férjemnek kellett volna visszafizetnie, amikor rendeződnek a dolgok. Hogy pontosan mikor, azt eleinte egyikük sem írta le. Testvérek között gyakran úgy kezdődik egy ilyen beszélgetés, hogy az ember szégyelli elővenni a naptárat.
— Miért hitte, hogy én visszaadtam? — kérdeztem, amikor Cătălin visszajött.
Réka még mindig vonalban volt. Letettem a telefont a pultra, bekapcsoltam a kihangosítást. A férjem a vizes kötényemre nézett, aztán a számlára.
— Ősszel megkérdezte, megvan-e még a pénze. Mondtam, hogy nálam van.
— Nálad volt? — kérdezte Réka.
— Nem.
Cătălin fölemelte a telefonom mellől a számlát, de nem olvasta el. Azt mondta, eleinte tényleg abból akarta visszafizetni a kölcsönt, amit a következő munkáján keres. Aztán elromlott az autója, két hónapig alig volt megbízása, és amikor Réka újra rákérdezett, már könnyebb volt azt mondania, hogy félretette az egészet. A lakásról hétfőn hallott. Réka akkor mutatta meg neki a hirdetést, és megkérte, hogy péntekre legyen nála a pénz. Kedden lefényképezte a boltot, szerdán meghirdette.
— A hűtő itt van — mondta végül nekem. — Arra költöttük.
— Tudom. Én nyitom ki minden reggel. Ha akkor megmondod, hogy kölcsön, tudtam volna félretenni rá.
— Te akkor ragaszkodtál hozzá, hogy csak olyat vegyünk, amit ki tudunk fizetni.
— Igen. Emlékszem.
Réka közben visszament az irodájába. Hallottam, hogy becsukja az ajtót. Aztán megkérdezte a bátyjától, mennyiért hirdette meg az üzletet. Cătălin megmondta. Jóval többet kért, mint amennyivel tartozott. A férjem szerint kellett volna pénz a lakás kifestésére is, meg néhány hónapra nekünk, amíg új munkát találok.
Réka nagyot sóhajtott.
— A festéshez már megvan a pénzem. Nekem az kell, amiről azt mondtad, nálad van.
Tizenkettő előtt tíz perccel egy nő állt meg az ajtóban. Harminc körüli lehetett, irattartót hozott a hóna alatt. Megkérdezte, én vagyok-e az, aki délutánonként a csokrokat köti. Mondtam, hogy én vagyok a tulajdonos, és az üzletet nem árulom. A nő zavartan kinyitotta az irattartót. Kinyomtatott egy képet a hirdetésből. A pulton álló esküvői naptárból a fotón három szombat látszott. Cătălin a naptár mellé odaírta, hogy a vevő a folyamatban lévő megrendeléseket is átveheti.
— Nekem azt mondta, az első két esküvőn maga is segítene — mondta. — Azért jöttem el, mert egyedül még nem merném vállalni.
Ekkor értettem meg, hogy Cătălin már arra az időre is megígérte a munkámat, amikor a bolt szerinte nem lett volna az enyém. A nőnek megmutattam a csokrot, amelyet épp kötöttem. Egy júniusi esküvőre készült próbadarab, a menyasszony délután jött érte. Háromféle szalagot rendeltünk hozzá, mert a nagymamája régi ruhájának az árnyalatát kereste. A nő megkérdezte, megfoghatja-e a szalagot. Aztán visszatette a pultra, elköszönt, és elvitte magával a kinyomtatott lapot.
Cătălin csak délután jött vissza. Letette elém a telefonját. A hirdetést levette. A nőnek is írt, hogy az ígéreteit nem egyeztette velem. Elolvastam az üzenetet, aztán megkérdeztem, mit mondott Rékának.
— Hogy pár napot kérek.
— A lakás eladója péntekig vár. Te évek óta kérsz pár napot.
Fölvette a telefonját, de nem hívta föl rögtön. Megkérdezte, maradok-e, amíg beszél vele. Mondtam, hogy itt leszek a pultnál. A menyasszony hamarosan megérkezett a próbadarabért. Míg a szalagokat nézegettük az ablaknál, Cătălin hátul, a mosogató mellett végigmondta a húgának, miből mennyit tud összeszedni, és mikorra. Ezúttal hallottam, hogy dátumokat mond.
Az újszegedi lakás pénteken elkelt. Réka hétfőn eljött a boltba. Épp locsoltam. Letettem a kannát, és megkérdeztem, haragszik-e rám, amiért nem ajánlottam föl, hogy azonnal kifizetem a teljes összeget.
— Egy kicsit haragszom mindenkire — mondta. — Magamra is. Láttam, hogy te reggelente hatkor nyitsz, és sosem kérdeztem meg tőled, hogy egyáltalán tudsz-e a kölcsönről.
Leültünk a bolt elé. Elmondtam neki, hogy a hűtő árából vállalok egy részt. Olyan összeget mondtam, amit ki tudok fizetni akkor is, ha két esküvőt lemondanak. Réka megkérdezte, átgondolhatja-e. Mondtam, hogy persze. A bátyjával már írásban megállapodott a törlesztésről. Előbb azt szerette volna látni, hogy megérkezik az első részlet.
Júniusban elkészítettem az esküvői csokrot. A menyasszony végül a legkeskenyebb szalagot választotta. Amikor a futár elvitte, a pulton maradt belőle egy tenyérnyi darab. A fiókba tettem, oda, ahová a használható maradékokat szoktam.
Réka ősszel talált egy másik lakást. Nem volt erkélye, csak két széles ablakpárkánya. Mielőtt megállapodott volna az eladóval, megkért, hogy munka után menjek el vele még egyszer megnézni. A konyhában megállt az ablak előtt, és elővette a telefonját. Azt hittem, fotót akar csinálni. Ehelyett megnézte rajta az időt.
— Négy óra múlt — mondta. — És még mindig ide süt.
A párkányra tette a tenyerét, hogy érezze, mennyire meleg. Aztán rám nézett.
— Most már megmondod, megmaradna-e itt a muskátli?