Az anyósom bejelentette, hogy végleg hozzánk költözik. Beleegyeztem, de szabtam egyetlen feltételt, amitől a férjem arca egy pillanat alatt elsápadt.
Az anyósom nyolc üveg savanyú uborkával és egy papírlappal érkezett hozzánk, amelyre az ágya méreteit írta fel. Az uborkákat betette a hűtőbe, a papírt pedig átnyújtotta a férjemnek.
– Ennyi a hossza fejtámla nélkül. Lemértem, be fog férni – mondta. – Csak Magda íróasztalát kell arrébb tolni.
Az íróasztalom az udvarra néző kis szobában állt. Hetente négy napot dolgoztam mellette, az ötödiken pedig a tiszta ruhákat hajtogattam rajta. Ez volt az egyetlen felület a lakásban, ahol az ember otthagyhatott valamit, és egy óra múlva pontosan ugyanott találta.
– Milyen ágyat? – kérdeztem.
– Az enyémet. Csak nem gondolod, hogy életem végéig azon a kihúzható kanapén fogok aludni?
Irén ezt teljesen derűsen mondta. Levette a kabátját, és felakasztotta arra a fogasra, amelyen a vasárnapi ebédek alkalmával is tartani szokta.
Péter átvette tőle a papírt, majd félbehajtotta.
Rá sem nézett a méretekre.
Az volt az érzésem, hogy már pontosan ismeri őket.
– Anya hozzánk költözik – jelentette ki.
– Mennyi időre?
– Végleg – felelte Irén. – Az én koromban az ember már nem akar évente új helyen berendezkedni.
Harmincnégy éve ugyanabban a lakásban élt, egy panelházban, Debrecen Újkert városrészében.
A névnapjára a földszinti szomszédasszony mindig rebarbarás süteményt sütött neki. Tavasszal a negyedik emeleten lakó fiatalember segített kivinni a muskátlikat az erkélyre.
Amikor Irén azt mondta, hogy időskorára nem akar újra berendezkedni, én éppen ezért hittem mindig azt, hogy élete végéig abban a lakásban marad.
Fél évvel korábban elesett a fürdőszobában. Nem tört el semmije, de negyven percig ült a padlón, mire elérte a mosógépen hagyott telefonját.
Azért tudtam erről ilyen pontosan, mert engem hívott fel.
Péter akkor Nyíregyházán volt egy munkahelyi megbeszélésen. Amikor megérkeztem, Irén először arra kért, hogy engedjem le a vizet a kádból.
Attól tartott, hogy ha köntösben kell kimennie a lépcsőházba, a szomszéd meghallja a csövekben bugyogó vizet, és rájön, hogy valami történt.
Azóta a telefonját mindig a kötényzsebében hordta.
Én szerdánként látogattam meg, Péter többnyire szombaton.
Néha két adag ebédet is találtam nála.
Az egyiket magának főzte, a másikat annak, aki esetleg beugrik hozzá.
Amikor megkérdeztem, kit vár, csak annyit felelt:
– Még nem tudom.
– Az esés miatt szeretnél elköltözni? – kérdeztem most.
– Azért szeretnék elköltözni, mert jólesne reggelente hallani, hogy valaki teát főz.
Körülnézett a konyhában.
– Nem foglak zavarni benneteket. Péter azt mondta, délelőtt dolgozol a legtöbbet.
A férjemre néztem.
Az előző vasárnap megkérdezte, át lehetne-e vinni az íróasztalomat a hálószobába.
Azt hittem, ki akarja festeni a kis szobát.
Még azt is megmondtam neki, milyen színkódú festék maradt a pincében.
– És mi lesz az újkerti lakással?
– Eladom – felelte Irén. – Pénteken jönnek megnézni.
Péter kihúzta a konyhafiókot, és kivett belőle egy dugóhúzót, pedig senki sem tett bort az asztalra.
Becsukta a fiókot, majd újra kinyitotta, és visszatette a dugóhúzót.
– Rendben, hozzánk költözhetsz – mondtam Irénnek. – De van egy feltételem.
Péter mindkét tenyerével a konyhapultra támaszkodott.
Amikor meghallotta, mit kérek, olyan látványosan elsápadt, hogy az anyja abbahagyta a sálja letekerését, és megkérdezte, hozzon-e neki egy pohár vizet.
🪟 Hogy milyen feltételt szabtam Péternek, és miért rémült meg tőle ennyire, az első hozzászólásból kiderül. 👇
– Mielőtt megérkeznek a vevők, hárman leülünk, és megmutatod anyádnak, hogyan fog kinézni egy átlagos keddi napja nálunk. Reggelitől vacsoráig. Azt is beírod, mikor érsz haza a munkából. Irén meglepetten nézett rám.
– De hát Péter keddenként otthonról dolgozik.
– Január óta kedden és csütörtökön Budapestre jár – válaszoltam.
Csak amikor ezt hangosan kimondtam, értettem meg, miért reagált így a férjem.
Addig azt hittem, egyszerűen nem tudta, hogyan közölje velem, hogy az anyja hozzánk költözik, és el kell mozdítanunk az íróasztalomat.
Valójában Irén már olyan hétköznapokat képzelt el magának, amelyeket Péter egyáltalán nem szándékozott vele tölteni.
– De hát csak néha jársz fel Budapestre – fordult az anyja a fiához. – Te magad mondtad.
– Január óta hetente kétszer megyek. Új vezetőnk van.
– És múlt kedden? Megkérdeztem, főzöl-e velem paradicsomlevest.
– Anya, akkor a vonaton ültem.
Irén leült.
A sálja lelógott a szék támlájáról, és a vége a padlót érintette.
– Azt mondtad, azért hallasz rosszul, mert Magdának értekezlete van.
Aznap valóban otthon dolgoztam, fejhallgatóval a fejemen.
Amikor kikapcsoltam a számítógépet, megláttam Péter üzenetét.
Azt kérdezte, vegyen-e hazafelé paradicsompürét.
Este kilenc után ért haza.
Szendvicset vacsoráztunk, a paradicsompüré pedig azóta is bontatlanul állt a szekrényben.
– Te mégis hogyan képzelted el ezeket a napokat? – kérdeztem.
– Hát te itthon vagy.
Irén felemelte a fejét.
– Nekem meg azt mondtad, Magda szeretné, ha lenne valaki a lakásban, mert túl sokat van egyedül.
Előfordult, hogy panaszkodtam: egész nap csak a képernyőn keresztül beszélek emberekkel.
Egyszer, Irén egyik látogatása után azt mondtam Péternek, milyen jólesett valakivel együtt ebédelni a munkanap közepén.
Még arra is emlékeztem, mit felelt.
Azt, hogy akkor gyakrabban kellene meghívnom az anyját.
– Szeretek veled ebédelni – mondtam Irénnek. – És szívesen megbeszélek veled egy közös ebédet. De kedden kilenctől fél kettőig ügyfélszolgálati bejelentésekkel foglalkozom. Ha tizenöt percre felállok, a kolléganőm veszi át a hívásaimat. Utána én veszem át az övéit.
– Engem nem kell negyedóránként felügyelni – válaszolta.
– Tudom. De azt szeretted volna tudni, kivel fogsz reggelente teázni.
Irén az ujjával végighúzott egy apró folton a konyhapulton. Péter még mindig a fiók mellett állt.
– Hívd fel az érdeklődőket, és halaszd el a pénteki találkozót – mondtam.
– Nem hirdetésre jelentkeztek – szólalt meg Irén. – Kati és a fia, Anti jönnek.
Kati a földszinti szomszédasszony lánya volt.
Látásból ismertem.
Egyedül nevelte a fiát, és már két éve Hajdúszoboszlóról hordta be edzésre Debrecenbe.
Irén gyakran beengedte magához a kisfiút, amikor az anyja késett a busz miatt.
Ilyenkor mindig tartott a hűtőben egy külön joghurtot, amelyhez senki másnak nem volt szabad hozzányúlnia.
– Már az árban is megegyeztetek? – kérdeztem.
Irén bólintott.
– Kati azt mondta, ebben a lakásban a fiának végre saját szobája lehetne. Megmutattam Antinak, hol állt régen Péter íróasztala. Pénteken újra eljönnek, hogy lemérjék a falat. Megígértem, hogy megvárom, amíg választ kapnak a banktól.
Péter arra kérte az anyját, hogy még ne telefonáljon nekik.
Azt mondta, beszélhetne a főnökével a munkanapok átszervezéséről.
Már nyitotta is a naptárát a telefonján, amikor Irén rátette a kezét a képernyőre.
– Amióta elestem, mindig az autóból vagy a vonatról hívsz – mondta. – Hallom, ahogy megkérdezed, minden rendben van-e, aztán várod, hogy azt mondjam, igen.
Péter lassan leengedte a telefont.
– Én is várok – folytatta Irén. – Mert ha azt mondom, hogy igen, még azelőtt elköszönsz, hogy észrevennéd, szerettem volna valami mást is elmesélni.
Péter az asztalra tette a készüléket.
– Mit szerettél volna elmesélni?
– Hogy keddenként átjön hozzám Anti. Paradicsomlevest tanítok neki főzni. Olyat, ami paradicsompüréből készül, mert nem szereti a paradicsomdarabokat. Irén egy pillanatra elhallgatott.
– Amikor megkérdeztem, az új lakásban is akar-e majd főzni, azt felelte, hogy én addigra már úgyis máshol fogok lakni.
Felállt, és odalépett a hűtőszekrényhez.
Végignézett az uborkásüvegeken.
– Négyet Katinak akartam hagyni – mondta. – Megszokásból mindet elhoztam.
Még aznap este elmentünk Irén lakására.
Péter bevitte az uborkákat, én pedig segítettem az anyósomnak kiteríteni a naptárát az asztalra.
Keddenként délután négykor Anti jött hozzá.
Csütörtökönként a szomszédasszonnyal ment a piacra.
Szombaton Péter rendszerint éppen akkor érkezett, amikor Irén kedvenc rádióműsora kezdődött.
A férjem csak ott, az asztal mellett tudta meg, hogy az anyja már fél éve az első dal után kikapcsolta a rádiót.
Péter ugyanis megérkezett a bevásárlással, és rögtön azt kérdezte, mit kell megjavítani.
– Jöhetsz a műsor után is – mondta neki Irén. – Vagy előtte. Csak beszéljük meg, mikor.
Másnap Irén beszélt Katival.
Péter le akart menni vele a földszintre, de az anyja megkérte, hogy maradjon fent, és tegyen fel vizet.
Elmondta Katinak, hogy túl gyorsan ígérte meg a lakás eladását, és egyelőre mégsem szeretne megválni tőle.
Amikor visszajött, bevallotta, hogy a legnehezebb Anti szemébe nézni volt.
A kisfiú azonban csak azt kérdezte, kedden továbbra is vigyen-e rizst.
Irén azt felelte, hogy ezúttal inkább tésztával készítik a levest.
A következő hetekben Péter szombatonként korábban érkezett az anyjához. Néha a rádióműsort is együtt hallgatták.
Egyik alkalommal elaludt az asztalnál.
Irén lehalkította a rádiót, lefényképezte, és szó nélkül elküldte nekem a képet.
Aznap este Péter maga hívott fel.
Megkérdezte, el tudnám-e hozni az anyját a következő szerdán ebédre.
Azt mondtam, igen, ha előbb megkérdezi tőle, mikor szeretne jönni.
Végül Irén mégis nálunk aludt egy éjszakát.
A házukban vízvezetékeket cseréltek, és másnap reggeltől nem volt víz.
Egy kis táskával, papuccsal és két üveg paradicsomlevessel érkezett.
Az íróasztalom a helyén maradt, az ablak alatt.
Este Péter kihúzta a kanapét, és hozott az anyjának egy második párnát, bár Irén váltig állította, hogy egy is elég.
Másnap reggel a vízforraló hangjára ébredtem.
Amikor beléptem a konyhába, Irén az asztalnál ült, Péter pedig két bögrébe öntötte a forró vizet.
Az anyósom mellett, a széken ott feküdt a telefonja.
Még akkor sem nézett rá, amikor rezegni kezdett.
– Még tíz percem van a villamosig – mondta Péter.
Irén közelebb tolta hozzá a cukortartót.
– Akkor most elmesélem a rövidebb történetet. A hosszabbat meghagyom szombatra.