Az anyósom akkor csukta rá a doboz fedelét a süteményemre, amikor a kilencéves unokahúgom már a tányérját tartotta. Az egyik szeletből kilógott egy vékony körtedarab. Ági visszanyomta a kés hegyével, aztán a dobozt a kezembe adta.
— Ezt vidd haza, Dóri. A fagyasztóban van még somlói.
A férjem a konyhapultnál állt. Egy kiskanállal leszedte a morzsákat a késről, és bekapta őket. Azt hittem, mindjárt közbeszól. Helyette megkérdezte az anyját, hány adag somlóit vegyen elő.
Szeptember vége volt, Szegeden még nyitott ablaknál ebédeltünk. Az utcáról behallatszott a villamos csikorgása. Az unokahúgom visszavitte a tányérját az asztalhoz. Úgy ült le, hogy a tányér alá szorította mindkét kezét. Megígértem neki, hogy másnap viszek neki egy szeletet. Ági erre annyit mondott, hogy majd meglátjuk, marad-e.
A süteményen három hónapja dolgoztam. A tésztájába pirított mákot tettem, a körte alá vékony réteg tejfölös krémet. Az első próbálkozás elázott. A másodiknak csak a széle sikerült. Júliusban már a mellettünk lakó egyetemista is tudta, melyik csütörtökön kell átjönnie, ha meg akarja kóstolni a következőt. Egy iskolai menzán dolgoztam, hétvégén pedig tortákat sütöttem ismerősöknek. Először éreztem úgy, hogy van egy saját süteményem, amit szívesen odaadnék egy cukrászdának is.
Bencével arról beszéltünk, hogy ha végre elégedett leszek vele, beviszünk egy tepsivel az üzletbe. A családjuknak a Mars tér közelében volt egy kis cukrászdája. Az apósom halála óta Ági és Bence vezette, két alkalmazottal. Bence intézte a rendeléseket és a beszállítókat. Ági hajnalban sütött. Nekem azt mondták, hétfőnként van a legkevesebb dolguk, akkor érdemes új süteményt kóstolni.
Hétfő reggel fél hétkor a buszon láttam meg a fényképet. A cukrászda oldalán tették közzé. Fehér tányéron állt egy szelet a süteményemből, a körte éppen úgy kilógott belőle, mint előző nap a dobozból. A kép alá azt írták, hogy Bence új őszi süteménye aznaptól kapható.
Felhívtam. A harmadik csörgésre felvette.
— Korán kitettétek a képet — mondtam.
— Igen, már nyitva vagyunk.
— Láttad, mit írtak alá?
A háttérben csipogott a pénztárgép. Bence megkért valakit, hogy adjon vissza kétezresből.
— Dóri, ezt este megbeszéljük. Most állnak a pultnál.
A menzán tízkor volt egy szabad negyedórám. Átsétáltam a cukrászdába. A hűtőpultban öt szelet maradt. Amikor közelebb hajoltam, megláttam rajtuk a két apró mélyedést a tésztában. Az otthoni tepsim alja két helyen behorpadt, amikor egyszer leesett a kamrapolcról. A vasárnapi doboz egész éjjel a hűtőmben volt. Csütörtökön viszont sütöttem egy egész tepsivel, és péntek reggelre eltűnt belőle a fele. Bence azt mondta, az alkalmazottaknak vitt kóstolót.
Juli állt a pult mögött. Már majdnem tíz éve dolgozott ott, és mindig ő tudta, melyik vendégnek kell külön csomagolni a habos süteményt, mert hazáig biciklivel viszi. Amikor meglátott, elővett a pult alól egy hosszúkás kartondobozt.
— Ezt neked tette félre Ági — mondta.
A dobozban egyetlen szelet volt. A papírtálca alá hajtva egy szállítólevél másolata lapult. Huszonnégy adag szerepelt rajta, a lap tetején egy újszegedi kávézó nevével. A szállítási cím alatt, ahová az ilyen papírokon a kapcsolattartót írják, ott volt az én nevem és a telefonszámom.
— Miért én vagyok ezen?
Juli átnézett a vállam fölött, hogy áll-e mögöttem valaki.
— Mert oda már a te neveddel vitte ki.
📦 Hogy miért szerepelt két különböző név ugyanazon a süteményen, az az első kommentben derül ki.
Az újszegedi kávézót ismertem. Néha oda ültünk be a kolléganőimmel műszak után. A tulajdonos, Réka, mindig maga törölte le a kinti asztalokat, ha esett. Két hete megkérdezte, tudok-e ajánlani valakit, akitől helyben vehetne süteményt. Otthon elmeséltem Bencének. Azt felelte, Réka aligha tudna annyit fizetni, hogy megérje nekem hajnalban felkelnem.
A szállítólevél pénteki volt. A tepsiből eltűnt adaggal Bence mintát vitt neki, a többit Ági sütötte meg. Rékát azért érdekelte a sütemény, mert szerette volna megismerni, aki kitalálta. Bence azt mondta, én dolgozom napközben, minden mást vele kell megbeszélni. A saját üzletükben közben az ő neve került a sütemény mellé. Ott a vendégek őt ismerték, és már előre meghívott egy helyi újságírót az őszi kínálat bemutatójára.
Ezt később mondta el. Amikor lejött az emeleti irodából, először csak annyit mondott, hogy a Facebook-bejegyzést bármikor át lehet írni.
— Rékának miért adtad meg a számomat?
— Kérte. Úgy voltam vele, majd szólok neked, mielőtt keres.
— Mikor?
Ránézett a faliórára, mintha azon látná, mennyi ideje volt rá péntek óta. Aztán azt mondta, megvárta volna, hogy biztosan legyen rendszeres megrendelés. Tudta, mennyire szeretnék kevesebb műszakot vállalni a menzán. Úgy gondolta, annak majd örülök, ha egy kész megállapodással áll elém.
— És az újságírónak mit mondtál volna?
Bence lesimította a pulton a szállítólevelet.
— Hogy közösen csináltuk.
— Melyik részét csináltad te?
Kinyitotta a száját, aztán becsukta. Mögöttünk egy vendég két krémest kért, elvitelre. Juli lehajolt egy dobozért. Vissza kellett mennem a menzára, ezért összehajtottam a papírt, és eltettem. Bence utánam jött az ajtóig. Már az utcán voltam, amikor megkérdezte, este megvárjam-e vacsorával.
Délután felhívtam Rékát. Elmondtam, hogy először hallok a szállításról, és szeretném tudni, mit vállaltak a nevemben. Azt mondta, heti kétszer ígértek neki tizenkét szeletet, de még próbahétről beszéltek. Azt is elmondta, hogy pénteken szeretett volna nekem fizetni a következő adagért. Bence kérte, hogy egyelőre mindent az üzleten keresztül intézzen.
— Ha még érdekel, gyere át holnap — mondta Réka. — Megkóstolhatjuk együtt. Nekem a széléből jutott, az volt a legjobb.
Aznap este Ági nálunk csengetett be. Egy kék fedelű füzetet hozott, amiben évek óta a nagyobb rendeléseket vezette. Letette az előszobai székre, levette a cipőjét, aztán megkérdezte, van-e egy percem. Mondtam, hogy van, de a konyhában beszéljünk. A vasárnapi sütemény még mindig a hűtőben volt.
Ági a füzetben megmutatta a pénteki oldalt. A huszonnégy szelet mellett felírta a saját munkaidejét, az alapanyag árát és egy összeget, amit nekem szánt. Bence áthúzta az utolsó sort. A margóra azt írta, majd otthon megbeszéljük.
— Ezért küldtél haza a dobozzal? — kérdeztem.
— Azért küldtelek haza vele, mert pénteken már megsütöttem a te süteményedet, vasárnap meg te odaálltál elém, és azt mondtad, kíváncsi vagy, mit szólok hozzá. Tudtam, hogy ha megkóstolom előtted, úgy kell tennem, mintha először enném.
A füzet egy korábbi oldalára lapozott. A lap tetején citromos túrószelet állt, alatta dátumok, mennyiségek, szállítások. A süteményt mindenki az apósom találmányaként ismerte. Bence az apja temetésén is megemlítette. Ági az oldalak közül előhúzott egy elsárgult papírt, rajta három különböző krém arányaival, mind az ő kézírásával.
— Ezt is te találtad ki?
— A tésztáját apádék receptjéből vettem — mondta, aztán észrevette, hogy véletlenül úgy beszél velem, mint Bencével. Kicsit elmosolyodott. — Az apósod receptjéből. A többit én próbáltam ki. Ő tudta rendesen felvágni. Aztán egyszer megkérdezték tőle, ki találta ki, és azt mondta, ő. Én ott álltam mögötte a késsel. Még én adtam neki egy szeletet, hogy legyen mit mutatnia.
Sokáig néztem a papírt. Végül megkérdeztem, miért hozta el.
— Mert amikor Bence áthúzta a neved mellől az összeget, én csak azt kérdeztem, hogy az alapanyagot legalább kifizeti-e. Azt a sort kellett volna először visszaírnom.
Másnap Rékával leültünk a kávézó teraszán. Vittem két szeletet a vasárnapi dobozból. Megbeszéltük, mennyit tudok sütni a menza mellett, és hogy november végén újra leülünk, ha mindketten szeretnénk folytatni. A családi cukrászda levette a süteményt a kínálatból, amíg Bencével és Ágival külön meg nem egyeztünk róla. Bence javította a bejegyzést, és az újságírónak is telefonált. Este megmutatta, mit írt. Kértem, hogy legközelebb még azelőtt mutassa meg, hogy elküldi. Azt mondta, rendben, és a telefonját képernyővel lefelé letette közénk.
Októberben az unokahúgom megint nálunk ebédelt vasárnap. Ezúttal Ági hozott süteményt. Ugyanabban a műanyag dobozban, amiben én vittem hozzá a körtéset. A kislány már nyúlt a késért, amikor Ági megkérte, hogy várjon egy pillanatot. Elővett a táskájából egy frissen nyomtatott kis kartonlapot, olyat, amilyet az üzletben a tálcák elé szoktak tenni. A citromos túrószelet neve alatt ott állt az övé is.
— Hétfőn ezt tesszük ki — mondta.
Az unokahúgom elolvasta, aztán közelebb húzta hozzá a süteményt.
— Akkor az első szeletet te vágod, mama.