Amikor Éva hazaért a munkából, már a lépcsőházban hallotta az anyósa hangját.
— Hol van a vacsora? Egész nap talpon voltam, és még ezt is nekem kell megcsinálnom?
Éva megállt az ajtó előtt. Aznap túlórázott, fájt a feje, és csak arra vágyott, hogy leüljön a saját kanapéjára, és egy kicsit pihenjen.
Amint belépett, meglátta Klárát, az anyósát, aki a nappali közepén állt. A nő Éva papucsát viselte, a kedvenc bögréjéből ivott, és úgy tett, mintha a lakás az övé lenne.
— Jó estét, Klára — mondta Éva fáradtan.
— Végre megjöttél! — felelte az anyósa. — Már azt hittem, nekem kell mindent elintéznem.
Éva körülnézett. A kanapé párnáit félredobálták, a dohányzóasztalon morzsák és üres csészék sorakoztak. Klára unokái a szobában játszottak, a fiuk, Péter pedig a televízió előtt ült, és a telefonját nézte.
Éva a férjére pillantott.
— Péter, mi történt?
— Anya csak átjött a gyerekekkel — mondta a férfi, fel sem nézve. — Ne csinálj belőle ügyet.
— Nem csinálok ügyet. Csak szeretném tudni, miért van minden felforgatva.
Klára felnevetett.
— Ez az én fiam otthona is. Azt csinálunk itt, amit akarunk.
Éva lassan letette a táskáját.
— Ez a lakás az enyém. Én vettem meg, még az esküvőnk előtt.
— És akkor mi van? — vágta rá Klára. — Péter a férjed. Ami az övé, az a tiéd, ami a tiéd, az pedig a családé.
Péter végre felnézett.
— Anya, ne kezdjük.
— Én kezdtem? — Klára hangja egyre élesebb lett. — Ez az én kanapém és a papucsom! Mit akarsz még tőlem? Azt, hogy mezítláb álljak a saját fiad lakásában?
Éva meglepetten nézett rá.
— A kanapé az enyém. A papucs is az enyém. És ez az én lakásom.
— Hálátlan vagy — mondta Klára. — Péter nélkül egyedül lennél.
Éva ránézett a férjére. Péter ismét elfordította a tekintetét. Akkor értette meg, hogy a probléma nemcsak az anyósa viselkedése. Hanem az is, hogy Péter mindig csendben marad, amikor ki kellene állnia mellette.
— Klára, kérlek, most menjetek haza — mondta Éva nyugodtan.
— Tessék? — háborodott fel az anyósa.
— Fáradt vagyok, és szeretném, ha előre megbeszélnénk, mikor jöttök át. Ez az én otthonom, és jogom van eldönteni, kit fogadok.
Klára Péterre nézett.
— Ugye nem hagyod, hogy így beszéljen velem?
Péter sokáig hallgatott. Aztán felállt.
— Anya, Évának igaza van. Nem kellett volna csak úgy bejönnöd, és nem kellett volna engednem, hogy mindenki felforgassa a lakást.
Klára hitetlenkedve nézett rá.
— A saját anyád ellen fordulsz?
— Nem ellened fordulok. Csak azt kérem, hogy tartsd tiszteletben Évát és az otthonát.
Klára mérgesen felvette a kabátját. A gyerekek összeszedték a játékaikat, és az ajtó felé indultak.
Mielőtt kilépett volna, Klára még visszaszólt:
— Ezt még megbánjátok!
Éva nem válaszolt. Becsukta mögöttük az ajtót, majd leült a kanapéra. Péter mellé telepedett.
— Sajnálom — mondta.
— Nem elég bocsánatot kérned. Azt szeretném, ha legközelebb nem nekem kellene egyedül megvédenem a saját határaimat.
Péter bólintott.
Aznap este közösen rendet raktak. Megbeszélték, hogy a család ezentúl csak előzetes egyeztetés után jöhet látogatóba, és senki nem használhatja Éva holmiját engedély nélkül.
A kanapé továbbra is Éváé maradt. A papucsát visszavette, és másnap a saját bögréjéből itta a kávét. De ami ennél is fontosabb volt: Péter végre megértette, hogy a családi béke nem azt jelenti, hogy Évának mindent szó nélkül el kell tűrnie.