Véletlenül találtam egy furcsa tárgyat. Kiderült, hogy fogyókúrás tapasz. Éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik.
Ugyanilyen tapaszt egyszer már találtam korábban is. Akkor megbeszéltük: nem lesz több kétes kísérlet. Most megint itt van.
– Már megint?! – kiáltottam a hálószoba ajtajából.
A feleségem nem is próbált mentegetőzni. Csak ült ott némán, mint aki tudja: igaza van a másiknak. Tudta, mit gondolok az ilyesmiről. Tudta, hogy fáj.
– Megígérted! – kiabáltam tovább.
– Csak ki akartam próbálni… – suttogta.
„Meg akartál csalni!” – dühöngtem. „Ha ennyire meg akarsz változni, az azt jelenti, hogy nem számít, mit gondolok? Az érzéseim?”
– Ez nem rólad szól – válaszolta halkan.
De akkor már nem hallottam meg.
Egyszerűen csak becsaptam az ajtót, és elmentem. A düh elvakított. A gondolat, hogy elváljak, élesen átvillant az agyamon, mintha ez lenne az egyetlen kiút.
Órák teltek el. Mire hazamentem, ő a kanapén ült, térdét átölelve. Amikor meglátott, csak ennyit mondott:
– Nem akarlak elveszíteni.
– Én sem – válaszoltam.
Sokáig csak ültünk csendben. Aztán letelepedtem mellé, és megkérdeztem:
– Miért akarsz lefogyni?
Elfordult.
– Szeretném, ha végre magamnak is tetszenék.
A szavai szíven ütöttek. Rájöttem, hogy eddig csak magamra figyeltem. Hogy nekem tetszik-e. Hogy én mit akarok. De őt? Őt nem kérdeztem meg soha.
– Akkor… csináljuk együtt? – kérdeztem halkan.
Meglepve nézett rám.
– Együtt?
– Együtt figyelünk oda. Együtt eszünk egészségesen. Együtt mozgunk. Tapasz nélkül, félelem nélkül. Csak úgy, hogy te jól érezd magad – és én veled.
Elgondolkodott. Aztán bólintott.
Talán csak beszélni kellett volna róla korábban.