A férjem akkor közölte, hogy a szüleinek adta a házunkat, amikor még a kezemben volt a kávéja. A győri piacon vettem neki, és hazafelé végig a térdem között tartottam a poharat, mert az autóban rossz volt a pohártartó. Letettem a konyhapultra. A cukrot, amit külön kért, nem vettem ki a zsebemből.
— Mi meg átköltözünk hozzájuk — mondta. — A lakótelepre. Ott kettőnknek pont elég a hely.
Elnevettem magam. Tamás nem nevetett. A nappaliból ragasztószalag sercenése hallatszott, aztán az anyósa helyett az én anyósom szólt ki onnan, hogy a nagy ollót még ne csomagolják el. Bementem. Kati újságpapírba tekerte a tányérjaimat, az apósom pedig a fotelben ülve írta a dobozokra, melyikbe mi került. A lába mellett három lezárt doboz állt. Az egyiken az én nevem.
— Mi van abban? — kérdeztem.
— A könyveid — mondta Lajos. — A vastag szakácskönyvet külön tettem. A múltkor is kerested.
Igaza volt. Szilvás gombócot akartam csinálni, és nem emlékeztem, mennyi lisztet írt a recept. Lajos akkor még azt mondta a telefonban, hogy inkább csináljak palacsintát, azt a receptet legalább álmomból felkeltve is tudom. Most a könyvjelzőnek használt bevásárlócédulám kilógott az ölében tartott könyvből.
— Miért csomagoltok? — kérdeztem.
Kati abbahagyta a tányér tekerését. — Tamás azt mondta, te kérted, hogy a konyhával kezdjük.
Ránéztem a férjemre. A kávéért végül bejött, de csak a pohár szélét fogta meg két ujjal.
— Azt mondtam, a konyha lesz a legnehezebb — felelte.
A ház Győrszabadhegyen állt, az utca végén, ahonnan tíz perc alatt el lehetett sétálni a pékségig. Tizennyolc éve vettük. A kaput Tamás szerelte fel az apjával, a konyhaablakot én választottam ki, mert ülve is ki lehetett látni rajta a kertbe. Lajos térde hónapok óta fájt a lépcsőzéstől. A szülei a harmadikon laktak, lift nélkül. Értettem, miért jött szóba a földszintes házunk. Azt is tudtam, mikor jött szóba. Előző vasárnap Tamás megkérdezte, szeretek-e még itt lakni. Azt feleltem, igen. Utána megkért, hogy adjam oda neki a sót.
A folyosón egy üres szerszámosláda állt, a tetejére gumipókkal erősítve Bence összecsukható munkapadja. A fiunk három éve halt meg. A munkapadot utoljára együtt csuktuk össze, két nappal azelőtt, hogy elutazott a barátaival. Az egyik csavar szorult. Bence azt mondta, majd megjavítja, de addig húzzam ki oldalra, ha útban van.
Most megfogtam a gumipók kampóját. Tamás rögtön odalépett mellém.
— Az a lakásba megy — mondta.
— A pincébe?
— A kisszobába. Az ablaktól balra jó lesz.
Kati a nappali ajtajában állt, kezében a félig becsomagolt tányérral.
— Ott volt eddig is — mondta, aztán a szája elé kapta a kezét.
🧰 Hogy mit tudott Kati a munkapadról, az az első kommentben derül ki.
Elengedtem a kampót.
— Bence vitte át? — kérdeztem.
Kati bólintott. — Tavalyelőtt hoztuk vissza, amikor a pincében helyet csináltunk a bicikliknek. Tamás vitte le nálatok a garázsba. Azt hittem, elmondta.
Bence az utolsó télen csütörtökönként később ért haza. Azt hittem, bent marad a műhelyben az iskolában. Néha hozott magával egy darab fát, és a kabátját ki kellett rázni a teraszon, mielőtt felakasztotta. Egyszer megkérdeztem, mit csinálnak most a többiekkel. Azt felelte, egy polcot. Még azt is mondtam neki, hogy ha kész, szívesen megnézem.
— Nekem készítette — szólalt meg Lajos. — A lakásba. Hogy ne kelljen mindenért fölmásznom arra a hokedlire.
Megmutatta a telefonján. A polc a konyhában volt, olyan magasságban, hogy ülve is elérje róla a kávét meg a bögréket. Láttam már azt a polcot. Sokszor. Azt hittem, Lajos vette valamelyik barkácsáruházban.
— Miért nem mondtátok?
Kati letette a tányért a komódra. — Azt kérte, ne szóljunk, amíg nincs kész. A végén apád csavarozta föl. Utána meg valahogy mindig másról beszéltünk, amikor átjöttél.
Az utcán megállt egy furgon. A sofőr kiszállt, a kapu felé nézett, aztán megnézte a telefonját. Tamás a zsebébe nyúlt a kulcsért.
— Már a fuvarost is megrendelted? — kérdeztem.
— Csak két órára. A nagy bútorokat majd később vittük volna.
Kimentem a kapuhoz. A sofőr megkérdezte, be tud-e állni az udvarra. Mondtam, hogy várjon egy percet. Aztán visszamentem Lajoshoz.
— Mutasd meg, kérlek, azt a polcot rendesen.
Tamás azt hitte, a fényképet akarom újra látni. Én viszont a kabátomat vettem föl. Megkérdeztem a sofőrt, el tud-e vinni egyetlen munkapadot a lakótelepre, ha az eredeti fuvart kifizetjük. Azt mondta, persze, ha valaki ott átveszi. Lajos már kereste a botját. Kati kiemelte a kocsikulcsot a táskájából.
Végül mind a négyen elmentünk. A dobozaim a nappaliban maradtak. A furgonos lent megvárt minket, míg Tamás kétszer is fölment Lajossal a lépcsőn. Az első fordulóban Lajos megállt. Azt mondta, nézzük meg, leszedték-e végre a múlt havi lomtalanításról szóló cetlit. A másodikon már csak a korlátot fogta, és várt.
A lakásban Kati bekapcsolta a kávéfőzőt. Kicsi konyhájuk volt. Ha az ember kinyitotta a hűtőt, a másiknak ki kellett húznia a székét az útból. Lajos levette a bögréjét a polcról, és megmutatta, hogy az alsó lap szélét Bence lekerekítette. Mióta ott volt, egyszer sem ütötte bele a könyökét.
Tamás a kisszobába vitte a munkapadot. Utánamentem. Már ki volt húzva a fal mellől a keskeny ágy, és a helyén egy friss folt látszott a linóleumon. Az ablak alatt négy ceruzavonal volt a falon. Bence kimérte, milyen magasra kell majd fölszerelni a polc tartóját, mielőtt átvitte a konyhába. Az egyik vonal mellé odaírta, hogy innen számolj. Tamás a hüvelykujjával végigment a feliraton.
— Mióta akarsz itt lakni? — kérdeztem.
— Amióta apa megmutatta ezt.
— Nekem miért nem mutattad meg?
Tamás az ablakpárkányra tette a kulcsát. — Mert azt hittem, neked az a jó, ha otthon minden úgy marad. Én meg néha megállok a garázs előtt, és kerülök egyet az udvaron, csak hogy ne kelljen bemennem.
Elmondtam neki, hogy két hete becsomagoltam Bence korcsolyáját. A szomszéd kislánynak adtam, aki épp akkorára nőtt, mint Bence volt, amikor vettük. Tamás reggelente a garázsban kereste a pumpát a biciklijéhez. Észrevehette volna az üres helyet a polcon. Aznap tudtam meg, hogy a pumpát már hónapokkal korábban bevitte az előszobába.
Lajos bejött, kezében a bögrével. Megkérdezte, hova teheti le, amíg kipróbálja a munkapadot. Tamás szétnyitotta neki. Az egyik lába csak félig akadt be. Megmutattam, melyik csavart kell oldalra húzni. Aztán mind a hárman álltunk fölötte, amíg Lajos megmozgatta a lapját, és azt mondta, így már nem billeg.
— A házban nem fogtok lakni — mondtam neki. — Erről Tamás egyedül nem dönthet. De láttam, milyen volt most fölmenni a lépcsőn. Ha akarjátok, kereshetünk egy helyet, ahová könnyebben bejutsz.
Lajos letette a bögréjét. — Kati már talált egyet a vásárcsarnok mögött. Kedden nézzük meg. Tamásnak is mondtam, de ő addigra már megígérte nekünk a kertet.
Kati kinézett a konyhából. — A kertet te ígérted oda magadnak, Lajos. Már kinézted, hová ülteted a babot.
Lajos ezen elmosolyodott. Aztán megkérdezte, megnézném-e velük a keddi lakást. Mondtam, hogy munka után odaérek, ha megvárnak.
Aznap este Tamás hazavitte a szüleitől a ragasztószalagot, és együtt bontottuk ki a dobozokat. A konyhaiakat először. Az én nevemmel megjelölt doboz alján ott volt a szakácskönyv, benne a cédula. Tamás megkérdezte, beszélhetünk-e másnap arról, hogy melyikünknek mi hiányzik a házból. Mondtam, hogy beszélhetünk. Arra kértem, előtte írja meg a szüleinek, amit nekem kellett kimondanom helyette. Megvártam, míg elküldi.
Katiék végül a vásárcsarnok mögé költöztek, egy földszinti lakásba, ahonnan Lajos egyedül is el tudott menni a piacra. A polcot Tamás szerelte le a régi konyhában. A helyén két lyuk maradt. Amikor a kisszobából kihoztuk a munkapadot, megkérdezte, visszategyük-e a garázsba.
Hazavittük, de a teraszon nyitottuk szét. Kati a költözéskor hozott egy zacskó karósbabmagot, mert az új lakásban csak egy keskeny virágládának jutott hely. Tamás keresett néhány lécet a garázsban. Megkérdezte, megfognám-e az egyiket, amíg levágja a végét. A munkapad felől jött oda hozzám, a mérőszalag még a kezében volt.
— Hová gondoltad a babot? — kérdezte.
Kinéztem a konyhaablakon át a hátsó kerítésre. Onnan, ahol álltam, éppen láttam azt a napos sarkot, ahol Bence mindig ledobta a biciklijét.
— Oda — mutattam. — Egy sort ültessünk. A másik oldalon még el kell férnie a biciklinek.